Erdély úgy van, hogy nincs, pedig igény lenne rá – ezt a mondatot évente leírom, mert több mint egy évszázados hiányérzet teszi igazzá. És az elnökválasztások eseményei azt mutatják, hogy a románok is rádöbbentek: az elmúlt bő 150 évben Románia is úgy volt, hogy tulajdonképpen nem létezett. Ennek megértéséhez vissza kell mennünk Titu Maiorescuig. Titu Maiorescu 1868-ban tette közzé a „tartalom nélküli formák” elméletét. A tartalom nélküli formák (románul: forme fără fond) teóriájában Maiorescu azt állította, hogy Románia a modernizáció során számos nyugati intézményt, eszmét és kulturális formát vett át, azonban ezek mögött nem állt valódi társadalmi, gazdasági vagy kulturális tartalom. A nyugati modellek mechanikus átvétele csak látszólagos fejlődést jelentett, mivel hiányoztak azok az alapvető feltételek, amelyek ezeket az intézményeket a nyugati országokban működőképessé tették. Így jöttek létre Romániában azok a „tartalom nélküli formák”, amelyek a modernitás külső jegyeit viselték, de nem voltak képesek betölteni valódi társadalmi szerepüket. Ez a jelenség megfigyelhető nemcsak a politikai életben, hanem az irodalomban, a tudományos életben és a közbeszédben is, ahol a formális keretek gyakran nem párosultak mélyebb gondolati vagy erkölcsi tartalommal. Maiorescu kritikájának célja nem a modernizáció elutasítása, hanem éppen annak hangsúlyozása, hogy a fejlődésnek szerves módon kell végbemennie, belső szükségszerűségekből fakadva.

Maiorescu mindezt 1868-ban vetette papírra, alig pár évvel az 1859-es kis egyesülés után, amikor Havasalföld és Moldva ugyanazt a fejedelmet, Alexandru Ioan Cuzát választotta meg uralkodójának. Bár a két fejedelemség formálisan külön maradt, a közös vezetés révén de facto unió jött létre. A kettős megválasztást fokozatosan elfogadták a nagyhatalmak is, és 1862-re az egyesülés hivatalossá vált, ekkortól kezdték használni a Románia nevet. Ez a lépés alapozta meg a román nemzetállamot, és indította el a reformok és a nemzeti egység megvalósulásának folyamatát. Csakhogy rosszul fogtak neki, ezt próbálta meg Maiorescu helyrebillenteni. Sikertelenül. Már akkoriban sem hallgattak az okos szóra.
Röpke fél évszázadra rá egy világégés elfojtásaként a nagyhatalmaktól Trianonban megkapták mindehhez Erdélyt is, hogy aztán a második világégést követően minden lehetséges organikus fejlődés esélyét elvegyék tőlük a kommunisták. Nicolae Ceaușescu gyakorlatilag egy új Romániát konstruált, csakhogy a suszter és a kaptafa esete, ugye, olyan is lett, a nacionálkommunizmus kísértete azóta is köztünk jár.
Az 1989-es sorcsere után a román kommunisták gyorsan átváltottak kaméleon-üzemmódba (ami, amint azt megtapasztalhattuk jó párszor, a román politika karakterjegye, mindenféle skrupulus nélkül tudnak átállni a győztes oldalára), vagyis folytatódott a tartalom nélküli formák politikája.
Ha tehát meg akarjuk érteni, hogy most mi között is lehet választani, akkor Maiorescuhoz kell visszanyúlni: az egyik jelölt a tartalom nélküli formák éltanulója, a másik a nyugati formák nélküli originál tartalom megtestesítője. Ezt gondolja és ennyit gondol a románok többsége.
Akárki is győz az elnökválasztáson, ezzel nekünk, erdélyi magyaroknak valamit kezdenünk kell.

Annál is inkább, mert ha valaki elárulta az erdélyi magyarságot, az pont az Európai Unió. Bíztunk az Unióban. Bíztunk abban, hogy majd a vágyott Európában a kollektív jogfosztottság állapotát orvosolni fogják, hiszen nem lehetünk másodrendű európai polgárok. Kiderült, hogy de, lehetünk. Pont senkit sem érdekelt a magasságos Brüsszelben. 
Mind a Székely Nemzeti Tanács, mind az RMDSZ európai polgárok millióinak aláírásával nyomatékosítva kérte az uniós intézményeket, tessenek már egy kicsit foglalkozni velünk is, né, volna errefelé egy kis jogállamisági probléma. A szülőföldjén élő őshonos európai nemzeti közösség, a több mint egymilliós erdélyi magyarság jogfosztottsága még egy nyomorult európai bizottsági bohózatot se ért meg. Az Európai Unió magasról tett ránk. Miközben azt mondták, hogy a kollektív jogainkat nem tudják értelmezni, más kisebbségek esetében mégis ki tudtak állni, akár büntetni is tagállamokat, ha jogaik – brüsszeli optikán keresztül nézve – csorbultak. 

Egy magyargyűlölő politikusban nem tudsz csalódni, mert nem remélsz tőle semmi jót. Abban tudsz csalódni, akitől a helyzeted megoldását várod. Brüsszel az erdélyi magyarságnak mint közösségnek nem oldott meg semmit. Ha azt mondod, hogy hálásnak kell lennünk az EU-nak, mert európai polgárként egyénenként jobb lett a helyzetünk, akkor ezzel az erővel azt is mondhatod, hogy legyünk hálásak a román kommunistáknak, mert anno bevezették az áramot és a kanalizálást. Mert hát tény, hogy a kommunisták is modernizáltak, ettől még diktatúrában éltünk. 
Az „européer” alternatíva önbecsapás. Nem arról szól, hogy jobb lesz nekünk – jó esetben attól félve voksolunk rá, hogy rosszabb ne legyen. 
Akkor mi a megoldás? Erre is van egy bő évszázados válaszunk. Kós Károly fogalmazta meg a Kiáltó Szóban: „Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak.”

Túléltük Ceaușescut, Iliescut, Funart, Vadim Tudort. Diktátorokat, pogromvezénylőket, habzó szájú futóbolondokat. Ha nem bízunk saját magunkban, akkor nincs az az anyaországi politikus vagy párt, aki meg tudna menteni minket. 

Az erdélyi magyarság politikai közösségként hatalmas erő, nem véletlenül udvarolnak nekünk a jelöltek. És egy képviseleti demokráciában vagy fel tudod mutatni ezt az erőt, és akkor számolnak veled, vagy nem, és akkor a fejed fölött döntenek rólad – nélküled. Nem az a legfontosabb kérdés, hogy ki győz a vasárnapi választáson, hanem az, hogy mi fog történni hétfőtől. A románok élére állították a kérdést: még nem tudják, hogy micsoda is Románia, de hogy megy valahová, az biztos. Ezért én csak annyit javasolnék: mindenki menjen el szavazni.

Mutassuk föl az RMDSZ mögötti közösségi erőt!

Annak érdekében, hogy legyen esélyünk Bukarestben kiküzdeni magunknak azt, ami a miénk: Erdélyt – és benne Székelyföldet.

Demeter Szilárd író, politikai elemző, a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ elnöke lapunk felkérésére írt elemző cikkét közöljük a hétvégi államfőválasztásról.