– Mit tart fontosnak elmondani önmagáról? 

– Szé­kelykeresztúron születtem 1999. június 24-én, szüleim első és egyetlen gyermekeként. Szüleim a tenyerükön hordozva neveltek. Édesapám az élet sok területén könnyen kiigazodik, kereskedőember. Vesszőparipája, hogy az ember azzal foglalkozzon, amihez ért, és amit szeret. Példa számomra az odaadó munkavégzésben. Édesanyám há­ziasszony, aki családjáért él. Elfogadó, önfeláldozó szeretetet tanultam tőle, és önzetlen segítségnyújtást. Szüleim vendégszerető emberek, „átjáróház” volt a családi otthonunk, szívesen megosztották másokkal, amivel rendelkeztek. Nem nehéz közvetlennek, barátságosnak és jószívűnek lennem; szüleim példája nevelt ezekre, és magammal hozom ezeket az értékeket a felnőttéletembe. Elemi és középiskolás tanulmányaimat szülővárosomban végeztem, érettségi után kértem a felvételemet a gyulafehérvári Megtestesült Bölcsességről nevezett Papnevelő Intézetbe.

– Mi indította el a papság felé vezető úton? Volt-e egy konkrét pillanat vagy inkább lassú belső érlelődés volt?

– A családom nem nevelt vallásosan. Szeretik a Jóistent, bíznak benne, de minden vasárnap nem járnak templomba. Elsőáldozásra készülve kezdtem rendszeresen templomba járni. Az akkori plébánosom, Kovács Péter atya hívott ministrálni. A személye, aki szerette az embereket és őt is szerették, és az a ruha, amit viselt – később tudtam meg, hogy reverendának hívják –, megfogó volt számomra. Ekkor fogalmaztam meg először, hogy én is ilyen ember szeretnék lenni. A hittanórák, táborok, ifjúsági órák, a közösségi életbe való bekapcsolódás azt erősítették meg bennem, hogy pap szeretnék lenni.

A szentségimádások, lelki beszélgetések, önmagam – beleértve talentumaimat és gyengeségeimet – megismerése segítettek a papi élet mellett dönteni. Gyermekkoromat végigkísérte a gondolat, hogy nem akarok szerelmes lenni. Gimnazista éveim végéhez közeledve mégis utolért a nagybetűs szerelem. Komolyan gondoltuk a kapcsolatunkat: szerelemesek, lelki társak voltunk, közös imaszándékokkal imádkoztunk. Az oltár mellett mégis „túlságosan jól éreztem magam”, nem akart távozni a papság iránti vágy a szívemből. Döntésem előtt figyelembe vettem a szívemben lévő erős vágyat a papság iránt és talentumaimat, amivel rendelkezem: beszédkészség, az emberek iránti együttérzés és tenni akarás, szervezőkészség. Szeretem a közösséget, jólesik az emberek közt lennem. Tizenkettedik osztályban így mondtam ki az igent.

– Mi az, ami leginkább vonzó a papi hivatásban, és mi az, amitől a leginkább tart? Mi az, amit ajándéknak érez benne, és mi az, amit próbának, kihívásnak?

– A papi élet – az Úrral lenni és szolgálni népét – színes életforma. A pap építője Isten országának a szentségek kiszolgáltatásával, az emberek Istenhez vezetésével, mint igehirdető, hitoktató és lelkivezető. Ugyanakkor intézményvezető, aki a munkatársak és javadalmak felelőse. Egészen fiatalon van jelen az emberek földi életének kezdetén és végén, örömben és gyászban, de a konfliktusok idején is. Az emberi élet legféltettebb oldalaiba nyer betekintést, és megelőlegezett bizalmat kap. Minden korosztály életében részt vesz, és meg kell találnia a közös hangot velük. Csodálattal tölt el, ahogyan a Jóisten megengedi, hogy ilyen ember legyek a társadalom életében, aki mindenkié. A papi élet másik oldala a magány okozott és okoz félelmet. Képes leszek egyedül élni, a legnehezebb időkben is kitartani? Ez nem befejezett, most kezdődik igazán. Naponta kérem ebben az Urat, és keresem a jelenben, hol és miben találkozom szerelmével, ebben segít az elcsendesedés is. Örömöm, hogy megéreztem a csend ízét, mint táplálékot, ahogyan ebben meghívó Mesteremmel találkozom. Félelemmel töltött el a teológiai évek kezdetén a temetés szolgálata. Érzékeny lelkű férfiember vagyok, együttérző, aki, ha síró embert lát, vele együtt tud sírni. Tapasztaltam, hogy amikor szükséges, az Úr erőt ad a szolgálat elvégzéséhez, és ebben bízom az elkövetkezőkben is.

– Mi lesz a papi jelmondata? Miért épp ezt választotta jelmondatnak?

– Papi jelmondatomat egyházi énekünkből választottam, Virág Ferenc pécsi megyéspüspök tollából: „Édes Jézus, öntsd szívembe lángoló szerelmedet.” Különösen fontossá vált számomra ez az ének és tartalma az őszi hónapokban, amikor megérzetem, hogy életemnek alakulnia kell, is­ten­központúbbnak lennie. Naponta kérem e papi jelmondattal az Úr Jézust – öntsd szívembe lángoló szerelmedet –, és mindig hozzáteszem: tartsd meg hitemet és józan eszemet.

– Milyen üzenetet, esetleg kérést fogalmazna meg azoknak, akik végigkísérték a papság felé vezető úton, és most ott lesznek a pappá szentelésén? Van valami, amit külön meg szeretne köszönni nekik vagy kérne tőlük valamit?

– Hálás vagyok a szüleimért és a szüleimnek, hogy szeretetben neveltek és elsősorban példájukkal tanítottak: jóságra, szeretetre, befogadásra és munkára. Az otthoni közösségemnek, a pap bácsiknak és az ifjúsági csoportnak, hogy Isten közelében cseperedhettem fel. Az ifjúsági táborok, akár az otthoniak vagy a Csíksomlyói Ifjúsági Találkozók, az ifiórák, a kialakult barátságok nélkül ma nem lennék itt. Hálás vagyok a barátaimért, akik testvérként vannak jelen az életemben. Hálás vagyok a szemináriumi elöljárókért, akik segítettek kibontakoztatni értékeimet. Hálás vagyok a lelki atyákért, akik elfogadó szeretetükkel segítettek a pappá formálódásban, és az évfolyamtársaimért, akikkel az évek alatt barátok is lettünk: példájuk, a közösen megoldott problémák és munkák formáltak.

– Hol és mikor lesz az első ünnepélyes szentmiséje? Miért fontos az a hely és közösség?

– A jubileumi szentév ajándéka az érsek atya jóvoltából, hogy otthon, a székelykeresztú­ri közösségünk templomában fog pappá szentelni 2025. július 5-én, a 11 órakor kezdődő szentmisében. Az első ünnepélyes szentmisét július 6-án ugyancsak abban a helyi templomban mutatom be. A keresz­túri közösség nélkül ma nem állnék itt, a papszentelés előtt. A közvetlen, családias légkör és Isten közelségének tapasztalata ma is bennem él. Templomunk titulusa rámutat, hogy a protestáns felekezet többsége mellett közösségünkben a kereszt az úr. A templom békéje, a közösség ünnepének örömteli tapasztalata és a szent kereszt kísérik életemet. 

– Milyen érzésekkel, reményekkel vagy akár kérdésekkel néz most előre a papság küszöbén?

– Petőfi Sándor Jövendölés című versének gondolatát parafrazálva: álmomnak boldog titka a papság. Gyermekkorom álma kezd beteljesedni, és bízom benne, hogy boldog ember lehetek a papságban, aminek teljessége mindig titok marad. A papi életnek úgy szeretnék nekivágni, hogy az Úrral szoros kapcsolatban vagyok, aki a társam, és jó nekem Vele lennem: az imában és a szolgálatban. Jelen akarok lenni az emberek számára. Nemcsak az okosak, jól fésültek, szépek, ügyesek, jómódúak papja akarok lenni, hanem mindenkié: a fiatalok, az idősek, a gyerekek, a szerelemesek, a házasok, a szegények, az árvák, a betegek, a periférián elő emberek papja. Különösen odafigyelve, hogy köztük éljek, magukénak érezzenek, akire mindenkor és bármikor számíthatnak.