A szer­­ző szociológusként kezd­­­te pályáját, a közelmúlt nagy társadalmi traumáinak, for­du­lópontjainak kutató­ja­ként írta meg első munkáit hosszú feltáró munka, gaz­dag tereptapasztalat és doku­mentumanyag birtoká­ban. A szerző a tudományos-ku­ta­­­tói pályát szépíróként foly­­tatva is a közelmúlt tár­­sadalmi eseményeinek kró­ni­­kása maradt, de most már egy más műfaji keretben, a regény műfaji adottságai ál­tal teremtve meg azokat a narratívákat, amelyekben a tör­­­ténelem és a mindennapi ember, a ha­talmi önkény és az annak kiszolgáltatott ember jelenik meg.

A beszélgetés fő témája az író egy évvel ezelőtt megjelent regénye volt, a Pernye és fű. A mű az 1940–1950-es évek rögtöníté­lő kulákpereit és az akkori ese­ményekről a nyolcvanas évek végén dokumentumfilmet ké­szítő forgatócsoport munkáját dolgozza fel. Az olvasás folya­matában egyszerre látjuk az egyik idősíkon a statáriális pe­rek szereplőit, a másik időben pedig a korabeli szereplőket felkutató, dokumentumokat elő­bányászó, interjúkat készítő, operatőri feladatokat ellátó, egy­mással bonyolult munka- és magánemberi viszonyok­ba bonyolódó filmes csoportot. A negy­venes évek végének és az ötvenes évek elejének történései maguk a statáriális eljárások, amikor az aktuális hatalom pél­dát statuálva ha­mis vádakkal ha­lálra, illetve életfogytiglanra ítél olyan ár­tatlan parasztembereket, aki­ket a „nép ellenségeinek” kiált ki, és a statáriális, rögtönítélő eljárás keretében bitófára küld. A regényben az író három ese­tet mutat be, amelyekben kö­zös a gyújtogatás vádja, mi­szerint a megvádolt kulákok szándékosan felgyújtották a ter­melőszövetkezet kazlait, hogy „elpusztítsák a nép kenyerét”. A nyolcvanas években, a másik idősíkon futó történet a négy évtizeddel korábbi esemé­nyek filmbéli reprodukálásá­nak mun­­kálatait írja le, de mi­vel a nyolcvanas évek végén járunk, a történetbe beleszövőd­nek a korszak rendszerváltó ese­mé­­nyeinek epizódjai is. Így lesz a regény a társadalmi for­du­lópontok, a hatalomváltó kor­­­szakok találkozása és a kü­lönböző időszakok/helyzetek kö­zegében megjelenő szereplők mozgásterének, a hatalomhoz való viszonyulások különbö­ző mintázatainak rajzolata is. Ami­kor a statáriális kulákperek idejében járunk, a filmes csoport felderítő munkája során feltárul előttünk minden karaktertípus: az érintettek, maguk a vádlottak (akik túlélték), azok családtagjai – nők és gyerekek – és tanúk, a másik oldalon pedig a bírók, az ügyvédek, az ügyészek. Az interjúk során mindenki felidézi a maga emlékeit: ho­gyan történt a letartóztatás, a vallatás, a tanúk – több eset­ben gyerekek – betanítása és kihallgatása. A törvénykezés ol­dalán elmondottakból pedig megtudjuk, hogy mennyire nyil­­­­ván­való volt maguk­nak a szereplőknek is a gyúj­togatás vád­jának tart­ha­­tatlansága, a vád­lottak ár­tat­lansága és a felülről érke­ző parancs teljesítésének kény­­­­szere, illetve megtagadása ese­tén a kö­vetkezmények válla­lása. Mert a statárium a tör­vény­kezés sajátos eljárása. A rög­­tön­ítélő bíróságnak nem kell semmit bizonyítania, gyorsított eljárással lefolytatja a pert, és aznap már ki is mondja a halálos ítéletet, sőt, a kivégzésre is sor kerül. Hamar megy, hisz jogi és erkölcsi megfontolásra nincs szükség, példát kell statuálni. Technikai akadály sincs, hisz a bitófa már kora reggel óta ott van felállítva, a végrehajtó (a hóhér) is úton van már, jóval az ítélet kimondása előtt.

A nyolcvanas évek idősíkján a rendszerváltó értelmiség szer­vezkedését követhetjük nyomon, a forgatócsoport tagjainak és az általuk említett korabeli sze­mélyiségeknek a ténykedéseit, szerepét látjuk ebben a fo­lyamatban. Mindeközben az olvasó megérteni kívánja a kelet-európai rendszerváltás magyarországi változatának sajátos vonásait is, amelyek nem a hirtelen fordulat for­májában mentek végbe – mint néhány más kelet-európai or­szágban, például Romániában –, hanem egy hosszas folyamat erodáló mozzanatai által. Ami­be az is belefért, hogy a nyolcvanas években olyan do­kumentumfilmek készül­hettek, amelyek a fennálló, de már om­ladozó rendszer visszaéléseit, működésének a felszámolás fe­lé vezető momentumait tár­ták fel – miközben ezek a do­kumentumfilmek, a ma­guk eszközeivel, maguk is hozzá­járultak a rendszer szét­esé­séhez.

A beszélgetés zárókér­dé­seként arról faggattuk az írót, hogy – miután pályája kezdetén megírta a korszak idevonatkozó kutatási eredményeit Kulákprés című szociográfiájában, illet­ve a statáriális perek történetét a Statárium című köny­vében, majd Sipos Andrással együtt filmet is készítettek szintén Statárium címmel – miért érezte szükségesnek, hogy több mint három évtized múlva újból elővegye és megírja a témát, most már regény formájában. A szerző válaszában kifejtette, hogy mindig úgy érezte, a regényt megelőző munkáiban nem sikerült teljesen feltárni az eseményeket: nem tettek fel minden kérdést, nem jártak utána minden epizódnak, nem jelentek meg benne olyan mélységben az emberi sorsok, amelyek által a történelem és a mindennapi ember vi­szo­nyának komplexitása ki­rajzolódhatott vol­na. Az is kiderült a beszélgetés során, hogy ez a polifonikus regény az egymással egyenrangú szó­lamok megszólaltatása által talán megmutat valamit ebből a sűrű szövedékből, ugyanakkor az is nyilvánvalóvá válik, hogy a történet sosincs teljesen lezárva, sosem ismerhető meg a maga teljességében, mindig maradnak elvarratlan szálak, feltáratlan mozzanatok – ezeknek a folya­matoknak a fáradhatatlan ér­telmezési kényszere ugyan­akkor hozzásegítheti a ma em­berét nemcsak az elmúlt korszakoknak, hanem saját vi­lágának a megértéséhez is.

Závada Pál: Pernye és fű. Magvető Kiadó, Budapest, 2024