– Gyógytornászként dolgoztál, közben a zene hobbiból megélhetéssé vált. Hogyan történt a folyamat?

– Hat évig tevékenykedtem gyógytornászként, de mindig éreztem, hogy a zene olyan intenzitással van jelen az életemben, hogy nem maradhat meg csupán egy félig komolyan vett hobbinak. Refis (a székelyudvarhelyi Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium – szerk. megj.) diák voltam, diákzenekarban és sessiongitárosként is zenéltem, a zene nem maradt el tőlem soha, és én sem tőle. Aztán ezt a hat évet követően jött egy ilyen „most vagy soha”-érzés, hogy meg kell lépni, ki kell próbálni, hogy működőképes lehet-e csak a zenével foglalkozni, fenntartva egy stúdiót. Mindig szkeptikusan álltam a kérdéshez, mert úgy láttam, hogy emellé kell még egy biztos munka. Aztán sorra jöttek a megkeresések, stúdiós és zenélős projektek, végül a gyógytornától kellett időt elvennem, hogy csinálni tudjam mindezt. Emellett az is jó érzés, hogy olyan más, eddig elhanyagolt hobbikra is tudok fókuszálni, melyekre gyógytornászként már vagy idő, vagy energia nem jutott.

– A gyógytorna tehát parkolópályára került?

– Nagyon szerettem emberekkel foglalkozni, de mentálisan elfáradtam tőle. Ez részben annak tudható be, hogy sokat kell noszogatni, motiválni az embereket ahhoz, hogy elinduljanak, vagy bár egy lépést tegyenek a javulás felé vezető úton. Általában az a tendencia, hogy a páciensek a gyógytornásztól vagy az orvostól várják a javulást, és nem vagy csak későre látják be, hogy a felépülés oroszlánrésze rajtuk áll. Ezt a pályát nem engedtem el, nem mondom, hogy nem fogok visszatérni, de most szerencsét próbálok.

– És a szerencse a színház világa felé vezetett?

– Mondhatni. Pár éve jamesteket tartottunk az egyik székelyudvarhelyi szórakozóhelyen, sokat zenéltünk, és egyre többen érkeztek az ilyen eseményekre. Az egyik alkalommal összeismerkedtem egy színésszel, aznap este basszusgitáron játszottam, és ő azt mondta, hogy a Tomcsa Sándor Színház színészzenekarába éppen szükség lenne egy zenészre pár szám erejéig. Korábban távolságtartó voltam a színházi világgal szemben, azt gondoltam, hogy a színészekkel nem lehet őszintén beszélni, sok negatív előítéletem volt velük kapcsolatban, melyekről miután bekerültem a közösségbe, kiderült, hogy alaptalanok. Szoros kapcsolatok és számos közös cél született az ezt követő színházi előadásokból és projektekből, tulajdonképpen a bábműhely előadásaiba is így kerültem be: így jött előbb – beugrós zenészként – a Béka-királykisasszony, majd a Holdfényből létrát, amelyből lemez is született.

– Mennyire volt nehéz alkalmazkodni a feladathoz?

– Mikor először láttam a Béka-királykisasszonyt, szó szerint leesett az állam, hogy mennyi vizuális és auditív elem erősíti az amúgy is elragadó cselekményt. Egyből igent mondtam, de ugye nincsenek színészi kvalitásaim. Ennek ellenére én igyekszem mindent beleadni, ebben Attila és Emőke (Pál Attila és Lukács Emőke színészek – szerk. megj.) is sokat segítenek. Ezt követte a Holdfényből létrát című előadás, amelyben már konkrét karaktert is alakítottam, és amelyből a már említett zenés meselemez készült.

– És te lettél Sanyi, a sárkány… Milyen érzés egy hétlábú mesealakot magadra ölteni?

– Ne tudd meg, hányszor kellett újravegyük: kicsit debilebben, kicsit lassabban. De szeretem ezt a szerepet. Motivál, hogy a koncertek közben örömet szerzek a gyerekeknek, és látom, hogy ők is szeretik Sanyit, a sárkányt. Azt, amikor a szövegen nevetnek, mindig nagyon jó érzés hallani. De minden előadás előtt izgulok, hogy ne legyek túl sok. Az a félelmem, hogy nem lesz az az egészséges Sanyi, a sárkány, ami mind a gyerekek, mint a szülők számára őszinte tud lenni. Szerencsére akkor is szólnak, ha kevés, és akkor is, ha túl sok. 

– Ez volt az első ilyen nagyobb stúdiós projekted?

– Abból a szempontból, hogy szöveget is rögzítettünk, igen. Annyira megszerettem az előadást, hogy felajánlottam: nem gond, ha nincs meg rá a pénz, ingyen is, de mindenképp vegyük fel. A szerep mellett jól jött a gyakorlatiasság, örültem, hogy a színház és a társulat is melléállt, így elkezdhettük a stúdiómban felvenni a lemezt, ami több hónapig tartott. A dalokat többnyire Attila szerezte, de mindent úgy kezdtünk, hogy felvettük a demót, megbeszéltük a struktúrát, ugyanakkor megkaptam azt a szabadságot, hogy a hangszerelését én végezhessem. Ezután összeültünk, megbeszéltük, mit hogyan módosítsunk, hogy kialakuljon a végleges verzió. Csapatmunka volt, az volt a lényeg, hogy minél lazábban, felszabadultan alkossunk, ez pedig még inkább összekovácsolta a csapatot.

– Mi jelentette a legnagyobb kihívást a munka során?

– Gyakran visszatérő gond volt, hogy ne legyen egy dal szövege vagy zeneisége túlgondolva. Folyton visszatértek azok a kérdések, hogy egy szakaszrész vagy szövegrész jó irányba halad-e, megfelelő-e a világa. Mikor elfáradt a fülem, sokszor gyerekdalokat hallgattam, hogy megfigyeljem, hogyan érvényesülnek a szövegek, milyen hatásokat keltenek a dallamok. Emellett sokat segített az, ha „odajött” még egy fül, és véleményezte a munkát, elmondta, hogy milyen érzést honnan hiányol, és hogyan lehetne megragadóbb az adott dal.

– Egy mondatban össze tudod foglalni, hogy mit jelent számodra a zene?

– Azt a fajta szellemi szabadságot, amelyben bármikor tudok vándorolni az érzéseim és az emlékeim közt. Otthon sokszor zenélek magamnak úgy, hogy fogok egy hangszert, felállok a szoba közepén, és csak utazom az érzéseim közt. Figyelem magam, a zenét, a rezdüléseket. Ennyi, de majdnem minden.