– Szülőfalujában, sőt a környező térségben is ismert a közösségi szervezés terén. Mi vonzotta erre a területre?

– Igazából korán, már gyermekként kapcsolatba kerültem a kulturális élettel. Fiatalon is vágytam arra, hogy részese legyek a közösségi életnek. Tizenöt-tizenhat éves korom körül kezdtem el aktívabban részt venni különböző közösségi eseményeken: a falusi és megyei farsangtemetéseken és egyéb hagyományos alkalmakon ott voltam a felnőttekkel együtt, és figyeltem, hogyan működnek ezek a dolgok. Akkor láttam igazán, hogyan szerveződik egy közösség, hogyan élnek a hagyományok. Mi gyermekként kezdtük el mindezt, és ahogy nőttünk, egyre inkább részeseivé váltunk. Tizenhét-tizennyolc éves koromban szüreti bálok és közösségi események szervezésében segítettem. Akkoriban fogalmazódott meg bennem először komolyabban, hogy ezekben a dolgokban nemcsak részt venni szeretnék, hanem aktívan csinálni is. A legelső ilyen tevékenységem a betlehemezés volt, amelyet már tizenöt-tizenhat éves koromtól a nagymamámmal és barátaimmal együtt szerveztünk, és évről évre közösen vittük tovább.

– A Hargita Székely Néptáncszínház tagja. Hogyan jött az életébe a néptánc?

– Tizenöt éves korom körül kezdtem a helyi néptánccsoportban táncolni. Huszonegy évesen kerültem a Hargita Székely Néptáncszínházhoz, de korábban már több rendezvény szervezésében részt vettem. 2008-ban indítottuk el a kaszálókalákákat Csíkszentkirályon, miközben a betlehemezés továbbra is folyamatosan jelen volt az életemben. Majd jöttek a néptáncoktatások, a különböző közösségekben való munka, több településen is elkezdtem tanítani. Ezek mellett fontosnak tartottam, hogy az évszakokhoz illeszkedő népszokásokat is felelevenítsük. Az anyagot egyrészt a felmenőktől gyűjtöttem: a betlehemezést például a nagymamámtól, Póra Katalintól tanultam. A néptánc területén a Hargita Együttestől kaptam meg az alapokat, így mondhatom, hogy az ő „gyümölcsük” vagyok. Amit láttam tőlük, amit megtanultam, azt próbáltam továbbadni.

– Jelenleg néptáncoktatóként dolgozik. Mekkora igény van rá, meg lehet élni belőle?

– Igen. 2008 óta tanítok néptáncot. Csíkszentkirályon kezdtem, majd Csíkszentsimonban, Csíkszentgyörgyön, Szé­­­kelyudvarhelyen, Csíkmenaságon és számos környező faluban folytattam. Az utóbbi öt évben a munkám összetettebb lett: már nemcsak gyermekekkel, hanem középkorú és idősebb felnőttekkel is dolgozom. Jelenleg több mint hat felnőttcsoport és kilenc gyermekcsoport működik a kezeim alatt Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Szentkirályon, Csobotfalván és más helyszíneken. Ma már az oktatásból élek. 2022-ben, Csiszer Zoltán és Ravasz Ákos barátaimmal közösen megalapítottam a Folk Csűr Egyesületet, amelynek célja az elfeledett vagy háttérbe szorult népi hagyományok újraélesztése volt: ilyen például a regölés vagy a viseletes locsolás, amely ma már egyre több csíki faluban újra élő szokássá vált. Ezek apró, de nagyon fontos lépések.

– Mi motiválja abban, hogy aktív szerepet vállaljon a közösség formálásában?

– Mindig is úgy éreztem, hogy a kulturális tevékenységekben való részvétel egyfajta belső adottság. Van, aki nem érti, miért nem ülök inkább otthon, de ezt nem lehet megmagyarázni: az ember vagy erre születik, vagy nem. Én ott akarok lenni, élni akarok ezekben a közösségekben.

– Hogy látja, miként lehet bevonni a fiatalokat, és motiválni őket abban, hogy bekapcsolódjanak a hagyományőrző eseményekbe?

– A fiatal generáció bevonását leginkább akkor lehet elérni, ha már a családban is jelen van ez az életforma. Azok a gyerekek, akik azt látják, hogy a szüleik is táncolnak, énekelnek, közösségbe járnak, sokkal könnyebben bekapcsolódnak. Ma már nem ritka, hogy egy próbán tíz–tizenöt házaspár van jelen, és mellettük tizenöt–húsz gyermek játszik, figyel, majd lassan bekapcsolódik a bemelegítésbe és a táncba. A kultúra mindig hullámzik: vannak időszakok, amikor erős egy generáció, és vannak nehezebb évek is. A legfontosabb az, hogy ilyenkor se adjuk fel. A ha­­­gyományt nem lehet pusztán őrizni – azt meg kell élni! A közösség a kulcs: ha jó közösség van, akkor megvan minden lehetőség a hagyományápolásra.

– Köztudott, hogy ön büszke a csángó gyökereire…

– Igen, a felmenőimtől sok mindent örököltem. Egy alkalommal egy műsorunkban be is mutattuk, honnan jöttünk, és mi az, amit fontosnak tartok, hiszen a Gyimesekből származunk – ezt sokan tudják –, de a csángó identitást kevesen ismerik. A nagyszüleimtől a munkaszeretetet, a gazdálkodás tiszteletét és az énekszeretetet tanultam. Időközben – ha lehet így fogalmazni – mi is „magyarosodtunk”, de ez inkább azt jelenti, hogy ránk, itt élőkre a nyugatosodás erőteljesebben hatott, mint a csángó közösségekre. Emlékszem, nagyanyám munka közben is mindig énekelt, történeteket mesélt, színdarabokat, betlehemes játékokat szervezett – ezek mélyen belém égtek.

– A közösségi munka komoly szellemi terheléssel jár együtt. Nem fél a kiégéstől?

– Vannak időszakok, amikor a kiégés szélén állok, főleg, amikor közösségben és a közösségért dolgozunk. Olykor én is érzem a fáradtságot, a terheket. De amikor egy próba végén valaki odajön köszönetet mondani, és mosolyogva megy haza, az mindig új erőt ad. A felnőttcsoportoknál nem az a cél, hogy nagy színpadi eredményeket érjünk el, hanem hogy közösséggé váljunk, és a tagok arra a másfél-két órára le tudják tenni a mindennapi gondjaikat.

– Ön szerint miért fontosak ezek a közösségek?

– Ezek a kis közösségek – legyenek táncosok, dalárdák, sportkörök vagy kórusok – adják egy falu megtartó erejét. Ők lesznek azok a „biztos pontok”, akik segítik egymást, és nemcsak a közösségi élet szervezésében, hanem a mindennapi életben is. Hiszem, hogy amíg ezek a közösségek élnek, addig mi is megmaradunk.