– Miként emlékszik Pongrátz Andrásra?

– Igaz jó barátom, ötvenhatos szabadságharcos bajtársam Pongrátz Gergelynek, a Corvin köz parancsnokának az öccse felszállt testvéreihez és hősi halált halt bajtársaihoz az égi világba. Mindvégig szoros kapcsolatban álltunk, utolsó telefonbeszélgetésünk során kihangsúlyozta: „Robi, folytassátok a harcot a veszélybe került magyar szabadságért!”

– Mire gondolhatott?

– Arra, hogy 70 évvel az 1956-os szabadságharc után a nemzeti függetlenséget fenyegető veszélyek már nem lánctalpakon, csikorgó tankok képében érkeznek. Sokkal inkább a titkos pénzügyi rendelkezések, az intézményi nyomásgyakorlás, a nemzeti önazonosságot semmibe vevő, globalista életszemléletet népszerűsítő kommunikációs eszköztár jelenti a veszélyt. Ezek a nemzetállamokat ósdi, elavult keretként kezelik és helyükre egy határ nélküli, profitalapon szerveződő világrendet kívánnak megvalósítani. Ebben a szemléletben a nemzeti hagyományok, a kulturális értékek, az önálló, független gazdaságpolitika akadályt jelent a globális döntéshozók számára. A hódítás eszközei finomodtak, a cél azonban változatlan: a tankok helyét átvették a bankok, a globalista életszemléletet terjesztő nemzetközi nagytőke a földed mellett az elmédet, az igényeidet, a döntéseidet is uralni akarja.

– Milyen volt az Ön első küzdelme az elnyomással?

– Tizenhét évesen kerültem először szembe a hittagadó kommunistákkal, amikor fegyverrel harcoltam Budapest utcáin, majd életem következő szakaszaiban újra és újra meg kellett küzdenem a szabadságért. Nyugat-Európában szavakkal és kiállással, aztán a Távol-Keleten ismét fegyverrel. A karennik között, Amő táltostól megtanultam: aki szabadon akar élni, annak meg kell barátkoznia a halállal, mert az elmúlástól való félelem korlátozza a szabadságot, szélsőséges esetben megbénít. Nyugat-Európában a hit elvesztésével a halálban mindennek a végét látják. De nem Amő volt az első tanítóm, hanem a vérzivataros magyar történelem, az 1956-os magyar szabadságharc. Életem során Isten gyakran próbára tett, időnként új fejlődési folyamat kezdődött a lelkemben, miközben a szabadság és a halál útján jártam Afganisztánban vagy Burma őserdeiben. Azt is Amő táltostól tanultam meg, hogy a külső ellenséget csak akkor tudod legyőzni, amikor a lelkedben már föléje kerekedtél. A legnagyobb küzdelem a saját lelkünkben zajlik, legerősebb ellenségünk az ego. A délkelet-ázsiai gerillaháborúk tűzviharában értettem meg, hogy a környezetünkben támadásra készülő ellenséges erők elleni küzdelem sikere elsősorban a lelkünkben dől el, ott kell először győzelmet aratni a káros befolyásokkal szemben.

– Miként került Budapestre?

– Október 25-én egy teherautó megállt a kaposvári Fő utcán, idősebb férfiak és asszonyok kapaszkodtak fel rá. „Véletlenül” arra jártam. A sofőrhöz mentem, és kértem, vigyen fel Pestre. Először nem akart felengedni, de aztán sikerült rábeszélnem, és felszállhattam a kocsira. A fővárosban mindenki az utcai küzdelmekről beszélt. Kiderült, hogy a legnagyobb harcok a Nagykörúton és az Üllői úton vannak, ahol benzines üvegekkel több szovjet páncélost sikerült felgyújtani. A módszer, amilyen egyszerű volt, annál nagyobb bátorságot kívánt. A tank hátulján lévő motorházra kellett dobni az égő kanócos üveget, az égő benzin befolyt a szellőzőnyílásokon és felrobbantotta a motort. A legcsodálatosabb az volt, hogy senki sem adott parancsot, mindenki ösztönösen viselkedett, szabadon döntötte el, mit csinál, harcol vagy nem harcol, és ha harcol, hol harcol. Bennem különös izgalom volt, keveredett az ismeretlen veszélytől való félelem a harci lázzal. Alig vártam, hogy túl legyek a tűzkeresztségen.

– Mikor jött el az a pillanat?

– Amikor megjöttek a szovjet harckocsik. Az élen haladó tank elérte az Üllői út kereszteződését, és amikor megérkezett a Corvin köz elé, eldördült a mozi előtt felállított páncéltörő ágyú. Úgy emlékszem, a hernyótalpat találta el a lövés, a harckocsi továbbment, lefutott a szétszakított hernyótalpról és megállt a Práter utca magasságában. Hullottak rá a benzines palackok. Egy bajtársam eldobta az égő kanócos üveget, és eltalálta a motorházat. Én rosszul dobtam, és az üvegem a tank mögött robbant szét az aszfalton. De a tank égett, a rémült legénység kinyitotta a torony csapóajtaját, és menekülni próbált. Dörögtek a puskák és a géppisztolyok, aztán felrobbant az égő tank. A Corvin köz, az Üllői út és a Nagykörút kereszteződése a szabadságharc legnagyobb hírű helyszínévé vált. Idővel a kiégett, felrobbant harckocsik nagy száma bizonyította az ellenállási központ eredményességét. A Corvin köz legendás parancsnoka Pongrátz Gergely volt, tőle kaptam a szabadságharc legnagyobb kitüntetését, amikor gratulált és kezet fogott velem, miután kifutottam a golyózáporba egy sebesült barátomért.

– Miként alakult az élete, miután elmenekült a megtorlás elől?

– Kaposváron a nagyszüleimnél laktam, szüleim és testvéreim Bárdudvarnokon éltek. Kimentem hozzájuk elbúcsúzni. Örömkönnyekkel sírva öleltek át, mert azt a hírt kapták, hogy meghaltam Pesten. A pisztolyomat egy jól bezsírozott ruhába kötöttük és beledobtuk a kútba. Ötven évvel később rozsdásan, hasznavehetetlenül került elő. Kevés valódi ötvenhatos fegyver maradt meg, a pisztolyom ezek közé tartozik. A lakiteleki népfőiskolán van kiállítva. Ausztriában érettségiztem le, Genfben és Párizsban jártam egyetemre. Közgazdász, szociológus és pszichológus diplomát szereztem. Az étkezési szokások pszichoszociológiája lett a szakterületem, kutatóintézetet alapítottam, de nem találtam nyugalmat Nyugat-Európában, a Távol-Keletre költöztem. Gasztronómiai szakemberként egy sor keleti metropoliszban szerveztem szimpóziumokat, Bangkokban előkelő szállodák és légitársaságok gasztronómiai tanácsadójaként dolgoztam. A világ első ilyen csúcstalálkozóján a Gasztronómiai Világtanács főtitkárának választottak. A magyarság múltjának kutatása közben több ázsiai országban jártam, és spirituális értelemben is igyekeztem közel kerülni azokhoz az értékekhez, amelyeket legjobb elődeink a magukénak vallottak. 

– Mi segítette a Corvin közben?

– Az istenhit, a mély magyarságtudat és a szabadság szeretete. E hármas határozta meg az életemet. Természetesen ebben szerepet játszott a neveltetésem, a hittanórák hatása, de 1956-ban még jobban megerősödött bennem az istenhit, hiszen életben maradtam, amely isteni áldás nélkül nem lett volna lehetséges. Harcoltam és utána ráadásul fegyverrel hagytam el Budapestet, és ezt nem sokan tették meg, legalábbis csak kevesen maradtak utána életben vagy szabadlábon. Egy teherautóval hagytuk el a várost, aztán Székesfehérváron megállítottak minket a szovjetek, de mindannyian menekülőknek tűntünk. Rám korábban egy pokrócot dobtak és mélyen aludtam, mert előtte három napig szinte egyvégtében ébren voltam. Nem szállítottak le a kocsiról, mert ha megteszik, akkor nagy bajba kerülök. De megérintett Isten ujja, és sérülés nélkül megérkeztem Kaposvárra. Ahol aztán elterjedt, hogy visszatért egy gimnazista, aki harcolt Budapesten, és ezek után külföldre kellett menekülnöm. Minden viszontagság közepette végig elkísért a hit. A kihívások közepette Isten mindig mellém állt, és ez így történik a mai napig. A hit rendkívül nagy erő, akiben létezik, az sokkal jobban teljesít, sokkal jobban elviseli a nehézségeket. Mert a nehézség váratlanul érkezik, mint egy záporeső: van, akit tönkretesz, lelkileg is megroppant, és van, akinek az Istenbe vetett hit erősíti az ellenállását, fizikai és lelki értelemben egyformán talpon marad.

– Sok illúziója nem lehetett az ellenségről a szabadságharc napjaiban. Ám mit érzett később Párizsban, a Sorbonne Egyetemen, amikor diáktársai egyházellenes kirohanásait hallgatta a hatvannyolcas lázongás idején?

– Amikor 1968-ban, a diáklázadás idején párizsi egyetemista voltam, hasonló helyzet alakult ki, mint most. Felgyújtott autók, rendőrökre támadó tömeg: a Sorbonne egy félkommunista forradalmi helyszínné változott, a Szovjetuniót és a szocialista országokat éltették, és a diákok már azt követelték, hogy vezessék be a kommunizmust Franciaországban. Francia barátaim, akik között hazafiak és egykori idegenlégiósok is voltak, elhívtak egy előadásra. A szónok a Szovjetuniót dicsérte, azt mondta, ott megvalósult a szabadság, a munkásokat megbecsülik, sokat keresnek, nem úgy, mint a kapitalizmusban. Megdöbbentem. Szót kértem, felmentem a színpadra. Nem tudták, ki vagyok, de elmondtam, hogy tizenkét éve hagytam el Magyarországot, és 1956-ban láttam, mit tett a Szovjetunió, amikor a magyar nép szabad akart lenni. Harckocsikkal törtek ránk és gyilkoltak, vérbe fojtották a magyar nép szabadságvágyát. Nagyjából idáig juthattam, amikor felrohantak a pódiumra, kitépték a mikrofont a kezemből és ütlegelni kezdtek. Hála Istennek, egykori légiós barátaim megvédtek, szétverték a rám támadókat, és eljöttünk. 

– Történhetett volna másként is? Valóban elárulta a Nyugat a magyar forradalmat?

– Igen, mert ha bizonytalanságban hagyják a szovjeteket afelől, hogyha támadnak – ez november 4-én bekövetkezett –, akkor annak súlyos következményei lesznek, mert az Egyesült Államok reagál. Nemhogy ezt nem tették meg, október 30-án titokban még értesítették is Moszkvát arról, hogy tiszteletben tartják a Jaltai Egyezményt, azaz nyugodtan támadhatják Magyarországot, ők nem mozdulnak. Tehát amikor megindultak ellenünk a tankok, az már az amerikaiak beleegyezésével történt. Sőt, lényegében bátorították őket, ez pedig több volt mint cserbenhagyás. Azoknak az értékeknek a megcsúfolása, amit hirdettek: a szabadságot, a demokráciát. Hol voltak ők ezektől az eszméktől? Éppen azt támogatták, hogy a zsarnokság és a szovjet hatalom vérbe fojtsa a magyarság szabadságharcát. Az események tanúja voltam, tudom, hogy miről beszélek, még erősen élnek bennem az akkori érzelmek, élmények. Több regényt írtak már a rendszerváltás óta 1956-ról, de egyik sem adta vissza a szabadságharc lélekemelő szellemiségét. 

– Ön könyvet írt ötvenhatról, de a mohácsi csatavesztésről, illetve annak körülményeiről is. A mostani jubileumi év, 500 éve történt az összecsapás. Mi az esemény máig ható legfontosabb tanulása? Mi lett volna az igazi magyar nemzeti érdek?  

– Az, hogy az ország ne váljon hadszíntérré, ne pusztuljon a magyar, de a kereszténység védelmének jelmondatával valójában a Habsburgok védelmére kényszerítettek minket. A mohácsi csatában súlyos vereséget szenvedett a magyar hadsereg, az oszmán had bevonult Budára, I. Szulejmán katonái pedig rövid ideig tartó fosztogatás után elhagyták Magyarországot. Az ország tehát szabad és független volt, valódi tragédiának az számított, amikor 1527. július 31-én Habsburg Ferdinánd zsoldossereggel Köpcsénynél betört az országba. Ez lett a több mint 150 évig tartó Habsburg–oszmán háború nyitánya, amelynek hadszínterévé vált Magyarország. Ez az állandó há­borúskodás változtatta a halál mezejévé a Kárpát-medencét. A Habsburg-ház szellemi és lelki értelemben is maga alá akarta gyűrni a magyarságot, a kereszténység védelmét hirdetve harcba vetve a nemzetet az oszmán hódítással szemben. Százötven év alatt falvak ezrei semmisültek meg, a lakosság jelentős része kipusztult. A 16. század elejétől a 18. század elejéig tartó állandó háborúskodás eredményeként mintegy 3,2 millióval kevesebb ember élt a Kárpát-medencében, mint amennyinek az európai népesség növekedését figyelembe véve élnie kellett volna. A magyarság aránya 80 százalékról 40 százalékra csökkent. Ne kerteljünk, ez a súlyos emberveszteség lett a trianoni országcsonkítás egyik eredője.