Az emberek többsége azzal a névvel él, amit újszülött korában kapott, persze vannak kivételek: álnevek, művésznevek, kényszer-változtatások és más felvett nevek. Közkeletű latin szállóige volt a nomen est omen, vagyis hogy a név előjel, jósjel, a személynév tükrözheti az illető sorsát, vagy befolyásolhatja azt. Tartósított bolondságnak tűnik, hiszen a tudomány szerint ez nem több, mint ostoba hiszékenység. Ennek egyféle cáfolatát jelenti a magyar irodalomban híres szállóige, amelyet Márai Sándor ékezetei néven szoktak emlegetni, és az idegen környezet, az emigrációs létezés, a számkivetettség példázata. Eredete Márai Sándor San Gennaro vére című regényében található, amely egyben a sztálini totalitarizmus első bírálatai közé tartozik. A regény először 1957-ben jelent meg németül, majd újabb részekkel kiegészülve 1965-ben Londonban magyarul. Főhőse a magyar emigráns férfi, aki egy idő után már nem bírja tovább az otthontalanságot és öngyilkosságot követ el.

A férfi a diktatúra elől menekül Olaszországba, a meneküléssel a puszta életét ugyan megmenti, de elveszít mindent, ami addig értelmet adott a létezésének. A nápolyiak részvéttel és megértéssel szemlélik a menekülteket, akik a városba érkeznek, és a számukra idegen környezetben próbálják megőrizni identitásuk maradékát. Például írott nyelvük eszménnyé emelt sajátosságát, az ékezeteket a nevükben. „Ezek az emberek, akik mostanában a vasfüggöny mögül jönnek, mind ragaszkodnak az ékezethez… Úgy látszik, ezekben az országokban az ékezet fontos… Külön ékezetük van a magyaroknak, aztán a románoknak, a cseheknek és a lengyeleknek. Ehhez ragaszkodnak.” A nevetségesen értelmetlennek látszó ékezetek a menekültek számára a személyiségük maradékát jelenti, elvesztésük a megsemmisülés tragédiáját sugallja. Emlékezzünk arra, hogy az 1980-as évek romániai diktatúrájában nemcsak a magyar ékezetek tűntek el a hivatalos okiratokból, hanem gyakran a magyar nevek is: nem voltak Istvánok, csak Stefanok, az emberek úgy próbálták ezt kijátszani, hogy az újszülötteknek olyan nevet adtak, amit nem lehet lefordítani, ezért sokasodtak meg tájainkon például a Hunorok. Na és az úgynevezett befogadó közösség? Valljuk be, nem mindig könnyű elfogadni, ha a szomszédságunkba egy – finoman fogalmazva – szokatlan nevű ember költözik.
A 19. század közepét a magyar irodalomtörténetben a megtorlások időszakának nevezik. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után az írók egy része börtönben ül, sokan bujdosnak, külföldre menekülnek, rejtőzködnek. 1850 októberében megjelent a Pesti Röpívek. Magyar Írók Füzetei a Szépirodalom, Társasélet és Divat Köréből című hetilap. Már az első számában ott virított az akasztófa­humor: „A sajtószabadság legélénkebb korszaka van most. Mily fölséges sajtótörvények!” – írják a szőlősajtóról, vagyis az őszi szüretről. A 11. számmal aztán a cenzúra a lap megjelenését betiltotta. A bujdosó, rejtőzködő és a cenzúra által betiltott írók álneveken írnak: Szilágyi Sándor: Karádfy, Hámborfy, Julis, Keve; Bajza József: Rejtvényi László; Jókai Mór: Aggteleki, Kakas Márton, Kis Endymion, Sajó; Jósika Miklós: Pityefoki Jung Móric; Arany János: Ariánus, Árva Imre, Hajnal Péter, Vadonfy; Tompa Mihály: Rém Elek, Bojtor János, Remete Pál stb. Hiába az álnevek inkognitója vagy éppen az álnevek kihívó nyilvánvalósága és nyílt gúnyolódása a cenzúrával, a közlés keserves szélmalomharccá válik.
Végezetül a felvett nevek sokaságából egy érdekesség. Egy régi, az 1950-es években megjelent magyar könyvtártudományi szakkönyv előszavában azt írják, hogy Melvil Dewey, teljes nevén Melvil Louis Kossuth Dewey, a modern könyvtártudomány atyja magyar származású, de ez tévedés. Melvil Dewey alkotta meg az egyetemes tizedes osztályozást – közkeletű rövidítése ETO –, s ezzel a találmányával forradalmasította a könyvrendezést s vele a könyvek könnyed s nem utolsósorban gyors megtalálását a bármilyen hatalmas könyvtárban. Az ETO kiindulási alapja, hogy a tudományok, ismeretek tárát, mindent, ami könyvben megjelenik, tíz főosztályba sorolja, ami mindig tovább részletezhető újabb tíz osztályra, és minden alosztály további tízre bontható, így az új ismeretek, sőt tudományágak is könnyen beilleszthetők.

Találmánya néhány évtized alatt nemzetközi szabvánnyá vált. Történt, hogy Kossuth Lajos emigrációja idején 1851-ben megérkezett az Amerikai Egyesült Államokba, ahol rajongással és tisztelettel fogadták, és 1851–52-ben tett amerikai körútjával nemcsak magának szerzett nagy népszerűséget, hanem rengeteg hívet és segítőt is a magyar ügynek. Így ismerte őt meg Dewey. Mondhatjuk tehát, hogy Kossuth Lajos iránti tisztelet és a magyarság iránti szolidaritás tükröződik Dewey felvett nevében, amit hivatalossá is tett. Dewey a nevével örök időkre tartósította a rajongást és jelképessé tette: nomen est omen.