Örök kérdés: külön lehet választani a sportot a politikától? A történelem tanúsága szerint a válasz leginkább az, majdhogynem lehetetlen. Legalábbis szűkebb vidékünkön, itt Közép-Európában (és még inkább Magyarországon). A mögöttünk álló évszázadban számtalan alkalommal lett a sport a politikai propagandagépezet szerves része. Az éppen aktuális vezető erők újra és újra próbálták kihasználni a sportban, főképp a futballban rejlő társadalmi erőforrásokat, a maguk javára fordítani egy-egy sikert, vagy éppen egy-egy kudarcot.

Az államvezetők – mióta világ a világ – ott ülnek az arénák díszpáholyaiban, fürödnek a dicsőségben, lefordított hüvelykujjat mutatnak a legyőzötteknek, miközben a nép csak kenyeret és cirkuszt akar, s általában meg is kapja. Frank Zappa kétszeres Grammy-díjas amerikai művész a rá jellemző maró szatírával foglalta össze a modern nemzetállamok külsőséges, kötelező kellékeit, miszerint egy népnek saját sörre, saját légitársaságra és egy jó futballcsapatra van szüksége. A legtöbb vezető ezt ki is használta, használja, hiszen ezzel mindenki egyetért. Vagy mégsem?

A napokban egy korábbi, most nyilvánosságra került videófelvétel borzolja a magyar futballrajongók idegeit. Magyarország oktatási és gyermekügyi minisztere – tavaly decemberben, azaz még a kinevezése előtt – páros lábbal szállt bele a focidrukkerekbe, síró takonypócokként utalt a magyar futballért rajongó férfiakra, akik elsírják magukat, ha a válogatott nem jut ki a világbajnokságra. Kijelentése több aspektusát tekintve is bántó, legalábbis egy magamfajta focikedvelő férfi számára. Mások érzelmein gúnyolódni már önmagában is elementáris tapintatlanság, hogy ne mondjuk, bunkóság. A nemek szerinti megkülönböztetés a mai világ érzékenységét tekintve megint csak baklövés. Harmadsorban pedig mégiscsak futballról van szó, amiért száz- és százmilliók rajonganak világszerte. Arról a sportról, ami embereket emel az égig vagy juttathat a pokol bugyraiba, s amely annyi dicsőséget és számtalan fantasztikus élményt hozott sok ember számára. Arról a sportról, amelyik miatt emberek lesznek öngyilkosok, nyílt utcán lelövik az öngólt vétő saját játékosukat, mint történt az Kolumbiában, vagy dobják utcára az ablakon keresztül a televíziójukat, vagy utcai harcokba keverednek.

Nehéz pontosan meghatározni, mi megy végbe egy futballrajongó emberben (maradjunk az embernél, ne essünk Lannert Judit hibájába, és gondoljuk azt, hogy ez a csodálatos sport kizárólag a férfiakat érinti meg) a mérkőzés 90 perce alatt, előtt és után. Egy biztos: a futball hatással van legtöbbünkre, vagy így, vagy úgy, de befolyással van életünkre, hangulatunkra, lelki békénkre. És urambocsá’ néha elsírjuk magunkat egy diadal vagy egy kudarc után. Biztosan vannak olyanok, akiknek ez teljesen idegen, sőt érthetetlen dolog. Ők most minden bizonnyal igazolva látják magukat: lám, lám, a miniszter asszony is megmondta, hogy a focin sírni mekkora marhaság!

Az lenne? Egyáltalán nem. Ha nem érezzük át egy mérkőzés jelentőségét, ha nem tudunk rajongani, lelkesedni valami iránt, ami fontos számunkra, akkor mégis mi mozgat a szürke, dolgos hétköznapok során? A focirajongó azért várja a hétvégét, mert újra pályán lesz a csapata, újra lehet reménykedni, izgulni, újra lehet örülni.
Kereken negyven éve minden egyes labdarúgó-világbajnokság előtt sírok. Hol szó szerint, hol belül, a lelkem mélyén. Én – és oly’ sokan velem együtt – éppen ennyi ideje várok a magyar válogatott újabb világbajnoki szereplésére. S ha ez megvalósul, akkor nem lesz az a miniszter, aki megtiltsa nekem, hogy könnyet ejtsek. Ha kijutunk, ha nem, ez jár nekem.