Tejet, ha éget
Égési sérülésekre főként állati eredetű, magas zsírtartalmú kencéket, valamint tejbe, tejfölbe áztatott kendőt raktak. Ha nagy volt a sérülés felülete, volt eset, hogy a sérült ruhadarabjait mártották aludttejbe, és azzal vonták körbe a sebet. Az Alföldön és a Mezőségen a fájdalmas kelésekre, meggyűlt, gennyes sebekre tejben főtt lenmaglisztes pakolást tettek; máshol a napraforgó vagy a dió zsíros magját főzték össze tejjel, és azzal borították az égés, forrázás okozta sebeket. 

Pókhálót és kékkövet a sebre!
Nagyobb gazdaságokban és tanyavilágon az istállóból származó pókhálót is gyógymódként ismerték: a paraszti visszaemlékezések szerint nemcsak megállította a vágott seb vérzését, de a gennyesedést is megakadályozta. Állatvágások alkalmával máig tartják a mészárosok azt a szokást, hogy ha megvágják a kezüket, a frissen vágott állatok veséjét teszik a sebre, ami a fájdalmat és a vérzést is csökkenti. Szedresi Zsigmond firtosváraljai gyűjtéséből ismerjük, hogy a vágott sebet a nyers tojáshéjon belül levő hártyával kell borítani, az helyrehozza a sérülést. Emellett az apróra tört, tejszínbe áztatott kékkövet is használták nyílt sebek kezelésére. Ugyancsak Szedresi gyűjtéséből ismerünk egy, a fegyver okozta sérülések elleni orvosságot, ami úgymond előzetes védelmet is nyújt használójának: „A Fets­ke fiat ved meg ásd el egy Kereszt ut közepébe, Tíz napig had allyon ot ásd ki osztán találsz egy Keresztet ezt hordozd nállad – nem jár meg a fegyver s szabja” – hivatkozik Szedresi egy 1561-ben írt könyvre.
Siklódon többféle orvosságot is ismertek a vágott sebek gyógyítására, ezeket Hegyi József gyűjtéséből ismerjük: „Az Egérfarkú fű avas hájjal összegyúrandó és a sebre kötendő; némely esetben használ. Szoktak a sebre tolvajlapit is tenni (erdőkben gyakori növény; magas kórója van és a fűzfalevélhez hasonló lapika). A sebre rávizelnek. Legjobb orvossága azonban a zöldbükkfalapi folyóvízben és tiszta edényben megfőzve. Levével a sebet megmossák, a lapit pedig a sebre kötik.” Horzsolás ellen a pálinkában vagy rezesben felvert szappanhabot is használták, úgymond szokásos orvosságként.

Szalonna és só – nemcsak reggelire
Hoppál Mihály gyűjtéséből azt is megtudjuk, hogy sebkezelésre a belsőleg mérgező farkasalma levelét és a sebforrasztó füvet is gyakran használták, magyarlakta vidékeken mindkét gyógynövény alkalmazása elterjedtnek mondható. A farkasalma használatáról már Melius Péter 1573-ban kiadott Herbárium című könyvében is olvashatunk: eszerint a farkasalma levelét le kell forrázni, a forrázattal kell kimosni a vágott sebet, a for­rasztott herbát pedig a sebre kell tenni. Lövétén a vágott sebet vékonyra szelt szalonnával takarták el, amit időnként levettek a sebről, hogy tudjon szellőzni. Korondon máig úgy tartják, hogy a vágott sebet jódozott sóval kell megsózni, mivel a só összehúzza a sebet és fertőtlenít.
A Nyikómentén és a Gyergyói-medencében útilaput (nagy útifű) is tettek a sebekre, a benne található csersav miatt nyersen, megmorzsolva alkalmazták azok lefedésére és fertőtlenítésére. Székelyvarságon az útilaput piacos vagy vásáros napokon a csizmák szárába tették, „hogy a sok jöszmékelés alatt ne törje fel a lábat a csizma”. A  gyógynövények közül a parlagi sebforrasztófüvet, ismertebb nevén az ebkaprot, a nagy varjúbabot és a fekete nadályt is hasznosították sebkezelésre.