Úgysem jön össze. Nincs mit tenni, jöjjön, aminek jönnie kell. Minket úgyis csak kizsákmányolnak, semmi esélyünk. Ismerős mondatok? Számomra nagyon is, mert elég gyakran hallok ilyesmit kisebbektől, nagyobbaktól egyaránt, szóval a tanult tehetetlenség jeleivel elég sokszor találkozom.

Ez az az emberi viselkedés, amelynek gyökere a gyermekkorban van, és lassan az egyén elhiszi – azt tanulja meg –, hogy nincs ráhatása a dolgokra, amelyekbe jobb beletörődni, mert úgysem lehet változtatni, javítani. Azt éli meg, hogy kiszolgáltatott, cselekvésre képtelen, ráadásul aki így nő fel, az a nála hatalmasabbnak, erősebbnek vélt „másokkal” – a nagyhangú szomszéddal, az igazgatóval, a főnökkel – sem mer szembeszállni. Mit érek el vele? Ki kell bírni, tűrni kell – mormogja inkább magában.

Valahol olvastam, hogy – érthető módon – azokban a társadalmakban jellemzőbb a tanult tehetetlenség, amelyeket több történelmi, társadalmi trauma ért (háborúk, elnyomás, kisebbségi lét, éhezés, gazdasági krízis). Sőt, hogy egész közösségek élhetnek a tanult tehetetlenség állapotában, amelyeket aztán könnyű befolyásolni, irányítani, mert szinte „vágyják” az erős kezet, aki „terelgeti” az életüket. 
A jelenség magyarázható, persze, de azért ne nyugodjunk ilyen könnyen bele, hogy „ez van, ezt kell szeretni”. Mert egyéni szinten a tanult tehetetlenség igazi „bilincs”, megakadályoz minden próbálkozást, és lassan keseríti meg az életet, miközben irigyeljük azokat, akik másként működnek, félni kezdünk minden változástól, és utáljuk azokat, akik újat akarnak, csinálnak.

Pedig a passzivitás igenis átfordítható aktivitásba. Több pszichológiai alapú praktika is van erre, bár egyikkel sem túl könnyű feladni ezt az állapotot. Mert egy idő után szinte otthonossá válik a kudarc, a hibázás lehetőségével szemben. Márpedig kudarc nélkül nincs próbálkozás, szóval a kudarctűrő képességünkkel is dolgozni kell. Izgalmas megfigyelni a spirált: ha valaki kilép a tehetetlenség burkából, megpróbálkozik valamivel, és még ha egyből nem is sikerül, gyakran megerősödik egy kicsit, mert megtapasztalja, hogy hibázni ér, nem dől össze a világ. De még ezelőtt gondolatban érdemes felkészülni a cselekvésre. Például úgy, hogy leltárt írunk: miben vagyunk jók, mikor érezzük leginkább tehetetlennek magunkat, vajon miért, mégis mi történhet, ha megpróbáljuk, miről maradunk le, ha nem stb.
Ha lazítunk a bilincsen, az már önmagában is jót tesz az énképünknek. Ha figyelünk arra, hogy ne azt keressük, hogy miért nem lehet vagy nem érdemes próbálkozni, hanem azt, hogy miért igen, a második lépés még könnyebb lesz.