borús égbolt
szórványos felhőzet
Hatvanévesen
Furcsa esztendő volt 1961: alig másfél évtized telt el a második világháború óta, illetve a Szovjetunió nyomására létrehozott új társadalmi berendezkedés bevezetése óta; javában dúlt a hidegháború: élénkült a kubai válság, hozzáláttak a berlini fal megépítéséhez; Habsburg Ottó lemondott osztrák trónigényéről; John Fitzgerald Kennedy személyében megválasztják az Amerikai Egyesült Államok első katolikus elnökét; Sztálin holttestét eltávolítják a Lenin-mauzóleumból; Jurij Gagarin a világon elsőként űrrepülést hajt végre, pár hónappal később pedig honfitársa, Tyitov az első ember, aki megkerüli a Földet; kivégzik az utolsó 56-os elitéltet. Tehát furcsa, eseménydús esztendő volt 1961 – hangzott el szombaton a Maroshévízen a hatvanévesek kortárstalálkozóján. Az ünnepséget a helyi római katolikus templomban tartották, az ünnepi szentmisén nemcsak az 1961-ben Maroshévízen született római katolikusok vettek részt, hanem valamennyi ’61-es születésű magyar, aki Hévízen élte le élete javát, tartozzon bármelyik felekezethez. Legalábbis azok, akiket sikerült felkutatniuk a szervezőknek. Öröm volt látni, hogy a templom első traktusának padsorai megteltek az ünnepeltekkel. Az ünnepi szertartás róluk és értük szólt, nekik és az őket köszöntőknek szánta ünnepi gondolatait László Áron főtisztelendő, akit tiszteletük és szeretetük jeléül egyszerűen papbácsinak szólítanak a vele szinte egykorú ünnepeltek, és értük öltözött ünneplőbe a családtagok és barátok sokasága, nekik szánták a résztvevők a számtalan virágcsokrot. Az ünnepelteknek a születési éve is rendkívüli volt, de életútjuk sem volt szokványos. Kísérleti nemzedéknek tartották őket, rajtuk kísérletezték ki például a tanügyi reformokat. Érdekes adalékra hívta fel a figyelmet a papbácsi: az ünnepelt nemzedék tagjai eddigi életük felét a népi demokráciának nevezett korszakban, másik felét a vadkapitalizmusban élték. Így a rendszerváltás szinte harmincévesen érte őket, abban a korban, amikor az emberek többsége már megállapodik, gyermeket vállal és nevel. A változás hozta váltás így nehezebb volt számukra – talán ennek köszönhető, hogy e nemzedék tagjai szép számban otthon/itthon maradtak, az öt-tíz évvel fiatalabbak, majd saját gyermekeik korosztálya volt az, amelyik az egyre sűrűsödő – elsősorban gazdasági – kilátástalanság miatt máshol keresték boldogulásukat. Jobb esetben a térség nagyobb városaiban, rosszabb esetben Magyarországon vagy szerte a nagyvilágban. A gazdasági kényszer, a társadalmi mobilitás, no meg az elvándorlási divat megtizedelte közösségeinket, s legsérülékenyebbek a szórványközösségek bizonyultak, őket érte a legnagyobb érvágás. Szombaton azonban öröm volt látni, hogy a hévízi hatvanasok még szép számban élnek és tevékenykednek – otthon. A nők zöme természetesen már nyugdíjas, ami azonban nem azt jelenti, hogy befejezték aktív életüket: háztartást vezetnek, unokát nevelnek, közösségi életet szerveznek és élnek; a férfiak jelentős hányada azonban még dolgozik, abban a reményben, hogy gyarapodik még valamicskét nyugdíjalapja. Ennek a generációnak a tagjaira lehet számítani, lehet rájuk alapozni, biztos támpontot jelentenek felbolydult világunkban, az előttük járó időseknek és az utánuk következő fiatalabbak számára egyaránt támaszt jelentenek. Ez érződött ki a meghitt, családias ünneplésből, a rengeteg virágból, a szívből jövő köszöntésekből, a közös fényképezkedésből, emlékidézésből. No meg abból, ahogyan számon tartották egymás gyermekeit, unokáit és érdeklődtek hogylétük iránt. A következtetésem: remek nemzedék született az 1961-es furcsa esztendőben.
Sarány István
_web.JPG)
