Ősidők óta foglalkoztatja az emberiséget az elmúlás gondolata. Ősz, halál, lombhullás, halottak napja. Két szó, két külön fogalom, milyen csodálatos egybeesés. Mindkettő az elmúlás jelképe. Mindkettő valaminek a végét jelenti, egy olyan véget, ahonnan nincs visszatérés, ahol megszűnik minden fájdalom, csak a gondfelejtő békesség marad. Mi, keresztények halottak napján emlékezünk azokra, akik örökre eltávoztak sorainkból, fájdalmat, pótolhatatlan űrt hagyva maguk után. Róluk elmondhatjuk: rövid volt földi életük, rövid, mint minden boldogság. Felidézve emlékeinket, szomorúan, megdöbbenve vesszük észre, hogy kísért a múlt, akaratunktól függetlenül az emlékezés letűnt életünk bizonyos szakasza gyakran visszatér. Dézsi Zoltán szavai­val élve: „Ami szép volt, gyorsan elmúlt, az élet útját keresve, a jövő felé halad. Emlékeinkből sok visszatért érzés lelkünkben örökre megmarad.” A kegyelet virágaival kívánjuk, hogy pihenésük legyen csendes, nyugalmukat ne zavarja a hátramaradottak mély bánata. Nagy Jenő, Csíkszereda [box type="shadow" ]Levélbontás oldalunkon az írásokat, leveleket szerzőik előzetes hoz­zá­járulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, esetenként rövidítve jelentetjük meg. Az itt megjelent vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőségével.[/box]