– Hogyan került kapcsolatba a kemence- és kályhaépítés mesterségével? 

– Egész pici koromban, a falusi nagymamám udvarán találkoztam először a kemence melegével és varázsával. Máig élénken él bennem az emlék, ahogy kenyérsütés előtt mindig készített nekünk, gyerekeknek néhány kis szilvalekváros cipót. A frissen sült tészta illata, a pattogó tűz hangja és a kemence körüli családi együttlétek már akkor mély nyomot hagytak bennem. Talán ott kezdődött minden. Később, amikor a kézműves építőmesteri pályát választottam, újra és újra visszatértem ehhez az élményhez. Egyre jobban érdekelt, hogyan működik egy jól megépített kemence vagy kályha, miként lehet a földből, agyagból, téglából és tűzből olyan alkotást létrehozni, amely nemcsak meleget ad, hanem otthont és hangulatot is teremt.

– Kitől tanulta a szakmát? Volt mestere vagy családi örökség ez a tudás? 

– Már fiatalon elvarázsolt az egyszerűsége és nagyszerűsége, valamint a sokoldalúsága ennek a mesterségnek. Az, hogy természetes anyagokból, két kézzel olyan maradandó értéket lehet alkotni, ami meleget, otthont és közösséget teremt. Nagy szerencsém volt, mert az évek során tanulhattam régi, idős mesterektől is, akik még a hagyományos, ősi tudással rendelkeztek. Mellettük formálódhattam igazán, tőlük ellesve e mesterség minden csínját-bínját. Nemcsak a technikát tanították meg, hanem azt a szemléletet is, amely tisztelettel fordul az anyaghoz, a tűzhöz és az alkotó ember munkájához. Bár nem családi örökségként kaptam ezt az utat, mégis úgy érzem, hogy azoktól a mesterektől, akik mellett tanulhattam, egy valódi hagyományt és életszemléletet örökölhettem. Emellett lehetőségem volt a Sarmisegetusa Regia lelőhelyen is járni, ahol terepen tanulmányozhattam a maradványokat, valamint a múzeumban fellelhető dokumentációkat is. Ez nagyban segítette a megértést és a szakmai rálátást. Időközben egy nagyon jó szakmai kapcsolat és barátság is kialakult az ottani vezetőséggel, így több értékes információhoz és anyaghoz is hozzáférhettem.

– Székelyföld mely vidékein dolgozott eddig a legtöbbet?

– Munkáim nem kimondottan csak Székelyföldhöz kötnek, hiszen az évek során több vidéken is dolgozhattam. A legtöbb munkám Maros megyében, Beszterce környékén és Suceava vidékén készült, de Magyarországon is volt lehetőségem kemencéket és kályhákat építeni. Számomra minden tájegység külön világot jelentett, hiszen mindenhol más hagyományokkal, igényekkel és építészeti stílussal találkoztam. Éppen ez adja ennek a mesterségnek az egyik szépségét és sokoldalúságát: hogy a régi tudás minden vidéken egy kicsit más formában él tovább.

– Miben különleges a székely kemence vagy rusztikus kályha más tájak építményeihez képest?

– Meglátásom szerint nincs kimondottan „székely kemence” vagy „székely kályha”. Inkább egy igazán ősi, még a római korból átörökölt mesterségről és tudásról beszélhetünk, amely az idők során a különböző régiókhoz, helyi adottságokhoz és emberi igényekhez mérten alakult és formálódott. Az első hozzáférhető feljegyzések már Vitruvius idejéből származnak. Ő volt az, aki lejegyezte és megörökítette ezt a tudást az utókor számára, rengeteg érdekes és hasznos információt adva így tovább a későbbi nemzedékeknek. Ez is jól mutatja, milyen régi és időtálló mesterségről beszélünk. Minden vidék hozzátette a maga sajátosságát: az elérhető anyagokat, az ott élők életmódját, fűtési és főzési szokásait, valamint a helyi díszítőelemeket. Ettől lett minden kemence és kályha egyedi, mégis ugyanannak az ősi tudásnak a része. Számomra éppen ez benne a legszebb, hogy egy egyszerű és nagyszerű mesterség, évszázadokon keresztül képes volt alkalmazkodni az emberek életéhez, miközben megőrizte a lényegét: a tűz, a meleg és az otthon központi szerepét.

– Vannak-e jellegzetes székely motívumok vagy formák, amelyeket gyakran használ?

– Szeretem használni a hagyományos motívumokat és formákat, mert úgy érzem, sokat hozzátesznek egy kemence vagy kályha lelkéhez és hangulatához. Régen ezeknek a díszítőelemeknek jelentésük és értékük volt, egy-egy motívum sokszor egy egész vidék hagyományát vagy a készítő kézjegyét hordozta magában. Ma azonban már ritkábban van igény ezekre. Az emberek inkább letisztultabb, modernebb, dizájnjellegű megoldásokat keresnek, sok esetben teljesen díszítés nélkül, vagy legfeljebb kevés rusztikus jelleggel. Úgy látom, ma már kevesebben vannak tisztában a régi motívumok, formák jelentőségével és értékével, emiatt kevésbé is igénylik őket. Ennek ellenére, amikor lehetőség adódik rá, szívesen csempészek bele egy-egy hagyományos részletet, mert fontosnak tartom, hogy ez az ősi mesterség ne veszítse el teljesen a múltjának szépségét és üzenetét.

– Mennyire él még ma a hagyományos kemencekultúra Székelyföldön?

– Tapasztalataim szerint ma már nincs igazán jelen a hagyományos kemencekultúra a régi formájában. Inkább egyfajta nosztalgikus, hobbiszintű kemencézés váltotta fel. Régebben a kemence a mindennapi élet része volt: rendszeresen sütöttek, főztek benne, a családi és közösségi élet központja volt. Ma már egyre ritkább az olyan hely, ahol a kemencét hagyományos módon és rendszeresen használják. Sok esetben inkább alkalmi használatra épülnek – hétvégi sütésekhez, családi összejövetelekhez vagy hangulati elemként. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy még mindig van értéke és ereje ennek a mesterségnek. Az emberekben továbbra is él a vágy a tűz közelsége, az egyszerű és nagyszerű dolgok, valamint a régi idők hangulata iránt, még ha ez ma már más formában is jelenik meg.

– Mit gondol: miért ragaszkodnak ma is sokan a kemencéhez?

– Ma már leginkább azok ragaszkodnak a kemencéhez, akiknek még részük volt a régi falusi ízekben, a nagy családi vagy közösségi eseményekben, amelyek a kemence körül zajlottak. Ők még emlékeznek arra az érzésre, amikor egy kenyérsütés vagy közös főzés nemcsak munka volt, hanem együttlét, készülődés és közös élmény is. Úgy látom, mára ez az alap lassan eltűnőben van. Nincs már akkora igény a hosszú előkészületekre, a közös főzésekre, a ráfordított időre és türelemre. A világ felgyorsult, az emberek mindent gyorsan, egyszerűen, szinte egy gombnyomásra szeretnének megkapni. Sokaknak már nincs kapcsolatuk a régi ízekkel és azzal az életformával sem, amelyben a kemence természetes része volt a mindennapoknak. A kemencézéshez idő kell, figyelem és jelenlét – nemcsak technika, hanem egyfajta életérzés is. Talán éppen ezért maradt meg inkább azok szívében, akik még megélhették ezt a világot.

– Régen és ma miben más kemencét építeni?

– Régen és ma kemencét építeni alapvetően ugyanarra a tudásra épül, mégis teljesen más szemléletet tükröz. Régen ez létszükséglet volt, és a legkézenfekvőbb, természetes megoldás. Az emberek a környezetükben fellelhető, legegyszerűbb anyagokat használták: agyagot, földet, követ, téglát, amit éppen elértek. Nem gondolták túl, nem volt választék és tervezői túlzás – abból építkeztek, ami adott volt, és azt próbálták a lehető legjobban kihasználni. Az egyszerű és nagyszerű elv vezette a munkát. Ma ezzel szemben már egy teljesen más világban dolgozunk. A kemenceépítés sokkal inkább tudatos tervezés és kivitelezés, ahol a kereskedelemből beszerezhető anyagok rendkívül széles és sokrétű kínálata áll rendelkezésre. Ez egyrészt nagy szabadságot ad, másrészt viszont sokszor el is viszi a hangsúlyt a lényegtől. Így ma már nem a hiány, hanem inkább a bőség határozza meg az építést – de a jó kemence lényege ma is ugyanaz maradt: az egyszerű és nagyszerű működés, és az, hogy valóban az ember igényeit szolgálja.

– Hogyan kezdődik egy kemence vagy kályha tervezése?

– Igazából mindig egy beszélgetéssel kezdődik. Először megfogalmazódik az igény, majd a tulajdonossal közösen tisztázzuk a „miérteket”: mit szeretne, mire használná, és milyen gyakran használná. Nagyon fontos az is, hogy mennyit szeretne és mennyit tud rászánni, mert sokszor az igény nagy, de nem fér bele a keretbe – egy jó kemence vagy kályha ugyanis nem olcsó, és ezt már az elején tisztázni kell, hogy reális irányba lehessen elindulni. Innen indul az egyeztetés, amely során fokozatosan formálódik a végső elképzelés. Ilyenkor dől el a méret, a típus, a kialakítás és az is, hogy inkább hagyományos vagy modernebb, letisztultabb irányba megyünk el. Számomra ez a rész az egyik legfontosabb, mert itt születik meg tulajdonképpen az egész kemence vagy kályha „lelke” – még mielőtt egyáltalán egy téglát is leraknánk.

– Használ-e még hagyományos agyagot, vályogot vagy kézzel készített téglát?

– Igazából már erre sincs igazán igény és lehetőség sem. A kézzel készített tégla ma már nagyon ritka, és az előállítása is rendkívül időigényes, amit kevesen vállalnak be, mert senki nem akar ennyit várni egy kivitelezésre. Én főként az agyagot a hegyoldalból használom, ahol erre van lehetőség, illetve a bontott téglát újrahasznosítom, ha az állapota megfelelő. Emellett kézzel készített kerámiákat is alkalmazok díszítőelemként, de ezek már inkább esztétikai kiegészítések, nem a szerkezeti részei a kályhának. Ma ez is jól mutatja, mennyire megváltozott ez a világ: a régi, időigényes, természetes anyaghasználat helyét egyre inkább a gyorsabb, elérhetőbb megoldások vették át.

– Milyen hibákat követnek el leggyakrabban a megrendelők?

– A leggyakoribb hiba az, hogy az internetes információk alapján azt gondolják, mindent tudnak a kemencéről vagy kályháról. Sokszor előfordul, hogy „okoskodnak”, és nem értik az alapokat, sem a működési elvet, ami mögötte van. Egy kemence vagy kályha azonban nem látvány vagy egyszerű forma kérdése, hanem egy jól működő rendszer, ahol a fizika, a hőtechnika és az anyaghasználat együtt határozza meg a végeredményt. Ilyenkor gyakran nehéz visszaterelni a beszélgetést a szakmai alapokra, mert a valós működés és a neten látott, kiragadott információk nem mindig fedik egymást. Ezért nagyon fontos az elején a korrekt egyeztetés és az alapok tisztázása.

– Mennyire fontos a jó huzat és a megfelelő arány?

– Minden technikai rész nagyon fontos, semmit nem lehet figyelmen kívül hagyni vagy „átugrani”. A jó huzat és a megfelelő arány alapvetően meghatározza a kemence vagy kályha működését. Innen indul minden: ha ezek nincsenek jól megtervezve és kivitelezve, akkor a végeredmény sem fog megfelelően működni, bármennyire is szép vagy gondosan elkészített. Ez egy olyan mesterség, ahol minden részlet összefügg. A huzat, a méretezés, az anyagok és a kialakítás együtt adják ki azt az egyensúlyt, amitől egy kemence vagy kályha valóban jól, hatékonyan és tartósan működik.

– Volt-e olyan munka, amely különösen emlékezetes maradt?

– Mindenik munka a maga nemében emlékezetes számomra. Természetesen vannak olyanok, amelyek valamiért közelebb állnak a szívemhez – akár a formájuk, akár a környezetük vagy az elkészítés folyamata miatt –, de alapvetően mindegyikre szívesen emlékszem vissza, és mindegyiket vállalom is. Minden egyes kemence vagy kályha egy külön történet, egy külön helyzet és egy külön kihívás, ezért nincs köztük „jelentéktelen”. Mindegyikből marad valami tapasztalat, amit viszek tovább a következő munkába.

– Tapasztalja-e, hogy a fiatalabb generáció is érdeklődik a kemencés életforma iránt?

– Eléggé ritkán tapasztalom. Nincs már meg az az alap, ami régen természetes volt, hiszen a kemence és a hozzá kapcsolódó életforma ma már nem létszükséglet. A fiatalabb generációnál sokszor hiányzik ez a fajta közvetlen tapasztalat és kulturális háttér, mert nem igazán találkoznak vele a mindennapokban. Emiatt sokan nem is tudják pontosan, mi is rejlik benne, milyen élmény, közösségi erő és életérzés kapcsolódik hozzá. Inkább csak akkor jelenik meg az érdeklődés, ha valamilyen családi emlék, falusi élmény vagy különleges rendezvény kapcsán találkoznak vele – de ez már nem egy általános, élő része a mindennapi kultúrának.

– Mit veszít a világ, ha eltűnnek az ilyen mesterségek?

– Nagyon sokat veszít. Nem csak egy mesterség tűnik el ilyenkor, hanem egy egész tudás, hagyomány és életérzés. Eltűnik az a fajta közösségi erő, ami a közös munkából, közös főzésből, együttlétből született. A családi és baráti összejövetelek ritmusa, a közös készülődés, az egymásra figyelés, a feladatmegosztás – mindaz, ami természetes módon összekötötte az embereket. Ezzel együtt elvesznek azok az élmények is, amelyek nem sietnek: az ízek kibontakozása, a várakozás, az előkészítés öröme, a tűz mellett eltöltött beszélgetések és a megnyugvás pillanatai. Ma minden felgyorsult, mintha állandó verseny lenne az idővel. Sokszor pár perc alatt akarunk mindent megkapni, közben pedig eltűnik a türelem, a tanulás, az együtt végzett munka és az a fajta figyelem, ami régen természetes volt. A kemence és az ehhez hasonló mesterségek nemcsak tárgyakat adtak, hanem egy teljes életformát – és ennek eltűnésével ez az életforma is egyre halványabbá válik.