A helyszín Bormio volt, ahol már a rajt előtt érezni lehetett, hogy valami különleges készül. Rengeteg svájci szurkoló érkezett, de feltűnően sok brazil zászló is lobogott a pálya mellett. Szambaritmus és kolompok hangjai keveredtek, fergeteges hangulat uralkodott, minden adott volt ahhoz, hogy nagy csatát lássunk.

A középpontban Lucas Pinheiro Braathen állt. Egy síző, akiről az elmúlt időszak teljesítménye alapján tudni lehetett: az egyik legnagyobb esélyes. Braathen története önmagában is különleges. Norvégiában született, norvég apától és brazil anyától, gyerekként húsz év alatt hússzor költöztek, ezért sokáig kívülálló volt mindenhol. Saját bevallása szerint kissrácként inkább Ronaldinhóról álmodott, mint sípályáról.
A norvég síválogatottban egyébként sikeres volt, de nem volt egyetértés közte és edzői között, ezért egy idő után visszavonulót fújt. Egy év kihagyás után visszatért, de már brazil színekben. Az óriás-műlesiklás olimpiai első futamában Braathen félelmetesen síelt: ösztönösen, agresszívan, mégis hibátlanul. Közel egy másodperc előnyt épített ki, többek között a sportág jelenlegi etalonja, Marco Odermatt előtt. A második futamban sem a biztonságra törekedett, hibázott is, de maradt még annyi előnye, hogy meglett az arany. A norvégok alighanem felvágták az ereiket. Valószínűleg sokan bánják: miért engedték el ezt a gyémántot?
A verseny után, a vegyes zónában, kamerák és mikrofonok erdejében valaki odanyújtott egy telefont Braathennek. A vonal túlsó végén a legendás Alberto Tomba, a háromszoros olimpiai bajnok olasz síző volt. Az ikon röviden gratulált:
„Olyan vagy, mint én. Bajnok!”
Brazília ezzel nemcsak egy aranyérmet nyert a Milano–Cortina 2026 játékain, hanem belépett egy eddig ismeretlen világba. Lucas Pinheiro Braathen nemcsak olimpiai bajnok lett. Bebizonyította, hogy néha a legváratlanabb helyről érkeznek a legnagyobb történetek. És hogy egy futballnemzet is képes beleszeretni a síelésbe.
A mezőnyben azonban nemcsak az aranyéremért folyt történetírás, magyar színekben Úry Bálint is rajthoz állt, akiről a verseny után kiderült: félig erdélyi kötődésű. Édesapja Szászrégenben született, nővére pedig jelenleg is Marosvásárhelyen tanul az orvosi egyetemen. Úry a 32. helyen zárta a versenyt, mindössze két pozícióval lemaradva a TOP 30-ról. Ennek ellenére nem volt csalódott. Örült annak, hogy sikerült befejeznie a versenyt, és úgy fogalmazott: akik előtte végeztek, jelenleg rutinosabbak nála. Ez számára nem elkeserítő, hanem kifejezetten motiváló a jövőre nézve.
Román színekben Alexandru Ștefănescu a 43. helyen fejezte be a versenyt. Ő különösen a második futamával volt elégedett. Elmondása szerint néhány hónapja még sérüléssel küzdött, és nem is gondolta, hogy egyáltalán ott lehet az olimpián. Ehhez képest az indulás és a célba érés maga volt a mennyország számára. Peking után egyértelműen tapasztaltabb versenyző lett, és ezt az eredménye is tükrözi.
A Milano–Cortina olimpia óriás-műlesiklása tehát nemcsak egy történelmi brazil aranyról szólt, hanem kisebb emberi történetekről is: identitásról, visszatérésről, tanulásról, na meg reményről. Arról, amiért az olimpia több mint egyszerű verseny.
(A szerző a Marosvásárhelyi Rádió olimpiai tudósítója)