borús égbolt
szórványos felhőzet
(Fele)más valóság
Bizonyára mindannyian éreztük már kirekesztve magunkat bizonyos élethelyzetekben, akár véleményünk, akár öltözetünk vagy vallási/politikai/erkölcsi nézeteink miatt. Sokakban a düh, elkeseredettség és még fokozottabb ellenállás a reakció ilyenkor, de van, aki bármit megtesz azért, hogy a továbbiakban olyan vagy legalább hasonló legyen, mint a többség. Amikor úgy gondolkodunk, vélekedünk, cselekszünk, mint a többiek, el tudunk vegyülni ebben az olvasztótégelyben, amely ad ugyan egy (hamis) valahová tartozás érzést, de tulajdonképpen csak egy üres keret, amelyben sem valódi elveknek, sem határozottságnak, sem egyéniségnek helye nincsen.
Másság – a napokban a Down-szindrómával, a közeljövőben pedig az autizmussal élők világnapja kapcsán felmerül a kérdés, mit is takar valójában ez a fogalom. Hiszen hogyha csak a külsőre fókuszálunk, akkor is hamar egyértelművé válik, hogy másak vagyunk, mint a mellettünk lévő ember: talán alacsonyabbak, soványabbak, kevésbé jólöltözöttek, és ezek csak a külső megjelenésre vonatkozó információk. Sokaknak ez is elég, hogy előítéletekben gondolkodjanak, és elvegyék a lehetőséget saját maguktól is, hogy megtudják, mi lakik a másik emberben. A tipikus, többször ismétlődő jelenet, amikor egy torkaszakadtából üvöltő, földön fetrengő gyermeket látunk és a mellette, látszólag közömbösen álló anyukát, aki valójában a föld alá süllyedne, mégsem tesz semmit… Az „igazán megnevelhetné”, „miért viszi az üzletbe, ha nem tudja megtanítani viselkedni” gondolatok mellett talán keveseknek jut eszébe, hogy akár autista is lehet a kisgyermek, aki a körülötte lévő zsongást csak így tudja kizárni, az édesanyja pedig nem volt, akire rábízza, kénytelen volt magával vinni bevásárolni.
Sovány vigasz, hogy nemcsak az átlagember nincs felkészülve arra, hogyan viszonyuljon ehhez a fajta mássághoz: habár az autizmus pszichiátriai diagnózis, a pszichiáterek jó része sincs felkészülve a velük való bánásmódra, s bár kissé talán jobb helyzetben vagyunk, mint Hippokratész korában, amikor az isteni vagy sátáni erők megnyilvánulásának tartották ezt az állapotot, vannak a fejlődésnek még szintjei, amelyeket jó lenne elérnünk.
Az érzékenyítés hosszú és fáradságos útja talán akkor a legsikeresebb, ha már gyermekkorban elkezdődik; a legkisebbeknek nincsenek előítéleteik, a legnagyobb természetességgel fogadják el a mellettük lévő társukat olyannak, amilyen. Ami „útközben” rájuk ragad, azt csakis tőlünk, felnőttektől látják, hallják. A speciális igényekkel élőkkel foglalkozó szervezetek a maguk eszközeivel igyekeznek tágítani látókörünket, megmutatni a másság különböző arcait, de ahhoz, hogy az üzenetek célba érjenek, a mi nyitottságunkra van szükség. Arra, hogy mindig csak egy lépésnyit közelítsünk az ismeretlenhez, a nem megszokotthoz, s figyeljük közben mindig önmagunkat.
Boncina-Székely Szidónia
_web.JPG)
_web.JPG)
