– Mi indította el az építészet felé vezető úton, és volt-e olyan meghatározó élménye vagy személy, ami/aki inspirálta?

– Az építészet felé vezető utam tulajdonképpen egyfajta családi örökségként indult. Nagy­apám a matricagyárban volt tervező, emellett pedig gyö­nyörűen festett és faragott is. Kiskoromban rengeteget raj­zolt nekem, én pedig ámulva figyeltem, ahogy egy egy­szerű papír és egy ceruza segít­sé­gével csodák születnek, és a vonalakból egyszer csak fi­gurák, cowboyok, indiánok lesz­­nek. Ezek a keze alól ki­kerülő alkotások mélyen inspi­ráltak, és ő szerettette meg ve­lem a rajzolást egészen korán. Az­tán ott volt édesapám, aki szintén mérnökember. Bár­hová mentünk, ő mindig az épü­letekről beszélt: elemezte a homlokzatokat, a stílusokat, rácsodálkozott egy-egy szép osz­lopszerkezetre. Ez a látás­mód szinte észrevétlenül ivó­dott belém. A konkrét elha­tározásban a nálam két évvel idősebb nővérem játszott sze­repet, aki ma már szintén a szakmában dolgozik: Magyar­országon, Budapesten építész. Amikor annak idején ő el­kezdett rajzfelkészítőkre járni, én egyszerűen követtem, mert érdekelt ez a világ. Akkor még nem tudtam pontosan, hogy mérnöki pályát vagy építészetet választok-e, de hamar rájöttem, hogy a rajz és a műszaki gon­dolkodás kombinációja az, ami igazán vonz. Ha pedig egyet­len meghatározó személyt kell kiemelnem az indulásnál, akkor az Bayer Gábor vásár­helyi építész volt, aki az egyetemi felvételire készített fel. Szerintem miatta dőlt el végleg ez a kérdés. Olyan inspiráló és motiváló volt, hogy szó szerint ittuk minden szavát.

– Hogyan formálta pálya­kezdését a szakmai szemlélete?

– A hat év egyetem szinte pillanatok alatt elröppent. Az igazi szakmai szemléletem for­málódása az egyetem utá­ni kétéves gyakornoki idő­szak alatt történt. Abban a szerencsében volt részem, hogy ezt az idő­szakot Bogos Ernő csík­szeredai műépítész mellett tölt­hettem el. Amit nála láttam, az alapjaiban határozta meg a hozzáállásomat. Ernőtől nem­csak szakmát tanultam, hanem egy olyan viselkedési formát és alázatot is, ami ehhez a hivatáshoz elengedhetetlen. Ná­la találkoztam először a való­sággal: a költségvetési kor­látokkal, a hatósági előírásokkal és a mindennapos kihívásokkal. Mellette tanultam meg, hogy a funkcionalitást nem lehet fel­áldozni az esztétika oltárán, és hogy az építész legfontosabb eszköze a nyitottság és a fi­gyelem a helyszín, az anyagok és a benne élő emberek iránt.

– Melyik munkájára a leg­büszkébb, és miért?

– Erre félig viccesen azt szok­tam mondani: mindig az aktuálisra. De ha komolyabban belegondolok, nem is feltétlenül egy konkrét épületet emelnék ki, hanem magát a műfajt: a családi házakat. Ezeket a feladatokat nagyon szeretem. Számomra a tervezés egyik legizgalmasabb része leülni a megrendelőkkel, például egy fiatal házaspárral, és egyszerűen csak megismerni őket. A beszélgetések során egy kicsit a részévé válok a tör­ténetüknek. A legnagyobb ki­hívás és egyben a legszebb feladat úgy megtervezni nekik egy házat, hogy az szinte ész­revétlenül segítse és támo­gassa a mindennapjaikat. Ami-
­kor a beköltözés után lá­tom, hogy a papírra vetett vo­na­lak­ból egy igazi, működő, a családot kiszolgáló otthon lett – számomra ez adja a legnagyobb büszkeséget.

– Hogyan jellemezné épí­té­szeti stílusát három szóban?

– Őszinte, emberléptékű, időt­álló. Őszinte az anyag­hasz­nálatban és a szerkezetben; emberléptékű a terek dimen­zióiban; és időtálló abban az értelemben, hogy az aktuális divatok hajszolása helyett a tartós, nyugodt értékeket ke­resi.

– Inkább a hagyomá­nyos for­ma­­világ újraértelmezése vagy­ a kortárs kísérletezés áll kö­­zelebb Önhöz?

– Egyértelműen a hagyo­mányos formavilág kortárs újra­értelmezése. Ebben is komoly szerepe volt a Bogos Ernő mellett eltöltött időnek, tőle tanultam meg tisztelni a helyi építé­szeti gyökereket. Ugyanakkor ezt nem úgy kell elképzelni, hogy lemásoljuk a régit. Azt szoktam mondani, hogy a hagyománynak nem a formá­ját kell egy az egyben átvenni, hanem a logikáját. A régebbi korok építészete pontosan tudta, hogyan kell reagálni az adott klímára, domborzatra, hogyan kell használni a helyi anyagokat. Ezt a tudást kell megértenünk és átemelnünk a mai korba. Kortárs anyagok­kal, modern technológiákkal és vonalvezetéssel dolgozom, de az arányrendszereket igyek­szem úgy alakítani, hogy az épületről érezhető legyen: ide, ebbe a tájba tartozik.

– Mit jelent az Ön számára az „emberléptékű” építészet?

– Azt, hogy az épület nem akar uralkodni az ember felett. Nem egy nyomasztó, távol­ságtartó műtárgy, hanem egy oltalmat adó, élhető közeg. 

Ez részben ergonómiai kérdés – hogy jó magasságban van-e a kilincs, vagy kényelmes-e a lépcső –, másrészt pszi­cho­­lógiai. Egy tér akkor ember­léptékű, ha biztonságot ad. Ha a természetes fény jól van bevezetve a terekbe, ha az anya­gok (a fa, a kő, a tégla) meg­érinthetők és őszinték. Egy jó épület csendben kiszolgálja a mindennapi életet, anélkül hogy rátelepedne a használójára.

– Milyen kihívásokat és lehe­tőségeket jelent kisvárosban épí­tészként dolgozni?

– A kihívások nagyrészt a léptékből fakadnak: a költség­vetések olykor szűkösebbek, a megrendelői hozzáállás pe­dig néha óvatosabb a szokat­lanabb megoldásokkal szem­ben. A lehetőségek viszont messze felülmúlják ezeket. Egy kisvárosban tervezni hi­he­tetlenül személyes és fele­lősségteljes dolog. Itt is­merjük a mesterembereket, ar­­­cokhoz kötjük a feladatokat, és az építkezés egy közvetlen, bizalmi folyamat. Ráadásul itt egy-egy épületnek súlya van, mert valóban formálja a helyi közösség utcaképét. Ma már a digitális technológia megenge­di, hogy szinte bárhonnan dol­gozzunk – akár egy trópusi ten­gerpartról is küldhetném ezeket a válaszokat, vagy a világ bármely pontjára ter­vezhetnék Udvarhelyről –, de a helyi beágyazottság és a kö­zösség ismerete az a plusz, ami valójában mélységet ad a munkámnak.

– Hogyan lehet ötvözni a helyi hagyományt a modern­nel anélkül, hogy egyik a másik rovására menne?

– Úgy gondolom, az építész egyik legfontosabb törekvése éppen ez: megtalálni azt az utat, amelyen keresztül a ha­gyományos építészet mély értékeit és szellemiségét át tudjuk emelni a mai, modern világunkba. A cél nem a múlt külsőségeinek lemásolása, ha­nem annak az esszenciának a megőrzése, amely otthonossá és élettel telivé teszi a tereinket. Ez a szemlélet az alapelvekben rejlik: a védelmet nyújtó tető­ben, a hívogató bejáratban, a ház magját adó belső közösségi térben. Ezeket a minőségeket ma is meg lehet fogalmazni letisztult eszközökkel. Egy kor­szerű, nagy üvegfelület például nagyszerűen szolgálhatja azt az ősi igényt, hogy a természetet bevonjuk a lakótérbe. Ha a helyes arányokat megtartjuk, és a természetes anyagokat őszintén használjuk, akkor a modern technológia és a ha­gyományos szellemiség nem kioltja, hanem felerősíti egy­mást.

– Milyen szerepet játszik a megrendelővel való párbeszéd a végső forma kialakulásában?

– Döntő szerepet. Van a szakmában egy olyan nézet, miszerint „nem azt a házat kell megtervezni, amit a kliens kér, hanem azt, amit kérnie kellene”. Ebben van igazság, hiszen a szakmai és téri látásmódot mi adjuk, de ezzel nagyon óvatosan kell bánni. Soha nem szabad elfelejtenünk: nem magunknak tervezünk. Nem mi fogunk abban a házban élni. Ezért a tervezés egy hosszú folyamat, ami rengeteg beszélgetésen ala­pul. A megrendelő hozza az életmódját, a vágyait, én pedig igyekszem ezt térré formálni. Az eredmény egy közös munka. A legszebb vissza­jelzés és a legnagyobb di-
cséret számomra az, amikor a megrendelők pár év múlva már úgy emlékeznek vissza: ezt a házat igazából ők tervezték, én csak megrajzoltam. Ilyenkor tudom, hogy tényleg jó munkát végeztünk.

– Milyen egy ideális együtt­működés egy építész és kivitelező között?

– A gyakornoki éveim alatt láttam egy példát, ami na­gyon megmaradt bennem. Ki­mentünk az építkezésre, és a kivitelező, a munkapontvezető már konkrét, jó kérdésekkel várta az építészt. A mes­terem pedig nem lentről magya­rázott, hanem felment a tető­szerkezetre, elővett egy ács­ceruzát, és ott, a szarufán raj­zolta fel, hogyan illeszkedjen pontosan az a két fadarab. Ha ez a partneri viszony megvan, akkor minden rendben megy. Nekünk, építészeknek szükségünk van a jó mesteremberek kétkezi, gya­korlati tudására. A papír sok mindent elbír, de a valóság az építkezésen dől el. Ha nyi­tottak vagyunk a kivitelező ta­pasztalatára, és ő is tiszteli a terveket, abból mindig jó dolgok születnek.

– Miért fontos az Ön számára az utánpótlás-nevelés?

– Amikor én felvételiztem az egyetemre, Székelyudvarhely­ről Marosvásárhelyre kellett át­jár­nom, hogy megfelelő mű­szakirajz-felkészítést kap­jak. Valószínűleg már akkor megfogalmazódott bennem, hogy ezt az ott kapott tudást egyszer majd én is szeretném továbbadni. Maga a tanítás nyolc éve kezdődött, amikor egy ismerősöm megkért, segítsek neki felkészülni. Ebből nőtte ki magát ez az egész tevékenység, ami ma már nagyon boldoggá tesz. Jó érzés látni, hogy azóta sok diáknak sikerült a felvételije. Számomra ez ráadásul egy nagyon izgalmas időutazás. Délelőtt a tervezésben, a je­lenben vagyok. Délután, a rajz­órákon kicsit újra a 9–12. osztályos diákok cipőjébe lé­pek, és velük együtt rajzolom a felvételi feladatokat, megélve a múltat. Hétvégén, amikor meglátogatnak az egyetemista volt diákjaim, újra átélem a pezsgő egyetemi éveket. A leg­szebb pedig az, hogy az első tanítványaim lediplomáztak, és ma már építészkollégákként dolgozunk együtt. A múlt, a jelen és egy kicsit a jövő is összeér így egyetlen napon belül, és ez a folytonosság hihetetlenül motiváló.