Bátorság, barátom!, mondja Agatha Christie halhatatlan belga magándetektívje, mikor kiutat nem találó, kétségbeesett ember fordul hozzá segítségért. A számos regényben visszatérő, hetyke bajszos, piperkőc karakter módszere a rend és a rendszeresség, szürke kis agysejtjei és hűséges barátja, Hastings kapitány segítségével így old meg minden kucifántos rejtélyt. Hercule Poirot eléggé ismeri az emberi lelket ahhoz, hogy tudja, a bátorság, különösen erős hullámverésben, mikor a pánik amúgy is beszűkíti a gondolkodást, az élethez elengedhetetlen. Kell hozzá persze sok minden más is. Egy fedél a fejünk fölé, egy ajtó, amit becsukhatunk, ha elegünk lett a világból, kell józan ész és kell szerencse. A legfontosabb mégis a kurázsi. Nem a melldöngető kivagyiságra vagy az oktondi fejjel a falnak rohanásra gondolok, hanem arra a biztos tudatra, hogy jöjjön bármi, engem állva talál el. Lehet, hogy végül le fog győzni, de biztosan nem küzdelem nélkül. Ne a háromszáz spártaira gondoljunk, a mi foghíjas hősiességünk hétköznapibb és kevésbé látványos. De minden ember, aki szembe mer szállni a félelmével, az én szememben bátor hős. Kimondva, vagy magunkba rejtve, de annyi mindentől reszketünk. Félelmeink listája hosszú, mint maga az élet. Szegénységtől, magánytól, szeretteink elvesztésétől, bukástól, öregségtől, betegségtől és haláltól. Autópályán kamiontól, tengerben medúzától, erdőben medvétől, télen a fagytól, nyáron a hőgutától. Számlától, főnöktől, anyóstól, extől. Éhezéstől vagy elhízástól. Félünk az orvosi váróban, vizsgatétel kihúzása közben, ítélet kihirdetése előtt. Félünk elhagyni valakit, vagy épp ellenkezőleg, hitet tenni valaki mellett. Félünk odamenni egy ismeretlenhez, és azt mondani, nagyon tetszel nekem. Félünk megbocsátani, és néha félünk megharagudni is. Félünk kimondani az igazat, reméljük, a kozmetikázott valóság is valóság és elég az üdvösséghez. Riogat a lehetőség, hogy nevetségessé válunk, szánalmasnak tűnünk, visszautasítanak, vesztesnek bélyegeznek. És akkor mi van? Nincs ember, aki – így vagy úgy – ne bukott volna még el. A veszteségeink is hozzánk tartoznak. Az átvirrasztott éjszakák, a fénytelen nappalok. A visszadobott cévék, a meg nem kapott előléptetések. A tíz inch-csel kisebb tévé, az ötszáz köbcentivel kisebb motor, az egy csillaggal gyengébb szálloda. Az élet már csak olyan, hogy néha nem lesz miénk a legszőkébb pomponlány vagy a leghercigebb úszóbajnok. Csak a bolondok nem félnek semmitől. Meg kell tanulnunk azonban kordában tartani mindezt, nem engedni, hogy az érzéseink, impulzív hangulataink rángassanak minket. A helyzetünket tudatosan végiggondolva, válasszuk szét a valós veszélyt az elme által kreáltaktól. Ha mondjuk kerget a medve, akkor jól teszed ha félsz, mert a felszabaduló adrenalin miatt szaporábban iszkolsz. A félelem ilyen esetben megmentheti az életed. Ha azonban az éjszaka közepén alvás helyett azon eszed magad, hogy mit fog szólni a szomszéd ehhez vagy ahhoz, akkor a stressz nemcsak fölösleges és meddő, de egyenesen káros is. Bátorság, barátom! Ez a leghasznosabb tanács mind közül, amit valaha is papírra vetettek.

Rátz-Illés Mária