Nála a szövés nem egy­szerű kézimunka, ha­nem életforma. Amíg a gép diktálja a tempót, ő a lábá­­­val és a kezével dol­go­zik, a házban pedig las­san elcsendesedik min­den. A szálak egymásba fo­­nód­nak, mint a gondolatok – a ritmusban benne van a rend, amit a mindennapokból gyakran hiányolunk.
Ibolya nemcsak a mes­ter­séget tanulta meg, hanem tü­relmet, figyelmet és tisz­te­letet is a hagyomány iránt. Ott­honában hímző- és varró­­szakkört vezet, ahol a be­szél­getés, a nevetés és az alkotás ugyanannak a folya­matnak a része. A szakkör tagjai hetente ülnek össze, és miközben öl­téseik lassan formát öltenek, újraéled a közösség, ami a régi kalákák hangulatát idézi.

A kézművesség újratanulásának szükségessége

A szülők nemzedéke számára a munkába járás volt a leg­fontosabb feladat – emiatt a kézművesség tudása lassan eltűnt a családokból. Kimaradt egy egész generáció, amely már nem tanulta meg, hogyan kell fonalat vetni, szálat húzni, életet adni a textilnek. Most azonban mintha valami visszatérne: egyre több fiatal keresi a gyökereit, és fedezi fel, hogy a hagyomány nem a múlt maradványa, hanem élő tudás.
Újratanulni a mesterséget ma nemcsak kézimunka, ha­nem lelki folyamat is. Szálról szálra, emberről emberre épül újra az a világ, ahol az al­ko­tásnak még volt ideje, értelme és lelke.

A kezdetek – gyöngyfűzéstől a szövőszékig

A gyereknevelés és a minden­napi tennivalók mellett Ibolya a szövésben talált magának külön világot. Elmondása sze­rint családjukban nem volt hagyománya a kézi­munkának: édesanyja néha kötött, fel­hajtott egy nadrágot, de sem hímzéssel, sem szövéssel nem foglalkozott. Őt azonban mindig vonzotta az alkotás.
– Gyerekkoromban horgol­tam, később gyöngyöt fűz­tem, kötöttem is – mondja. – Ud­varhelyről származom, ide jöttem férjhez, Szentpálra. Édes­apám vágási, tehát nem volt teljesen idegen számomra a falusi élet. Gyerekként sok időt töltöttünk Vágásban, volt veteményünk, jártunk takarni, és valahogy mindig szerettem azt a világot.
A komolyabb kézműves­kedés gyöngy­fűzéssel indult, népi és modern stílusban is készített ékszereket. Egy idő után azonban úgy érezte, va­lami mást szeretne.
– Túl sok ékszer gyűlt fel, szerettem volna valami maradandóbbat. Így találtam rá a szövésre.

Az első szálak – tanulás és kitartás

Az első lépéseket az Artera Alapítványnál tette meg, ahol több kézműves mellett dol­gozott, és először látott műkö­dő szövőszéket. Rabul ejtette a mesterség szépsége. Azt gon­dolta: ha csak saját használatra készít kendőt vagy abroszt, már megérte meg­tanulni.
A szomszédban lakott Imre Emma néni, aki még értette a mesterséget, s ő mutatta meg a fogásokat. Ibolya besze­rez­te a szövőszéket és a nyüs­töt – az elsőt a faluban találta, de hiányos volt, így hetekbe telt, mire mindent pótolni tudott.
– Emma néni nagyon jólelkű volt, mindent megmutatott, de nem mindig tudta elmagyarázni, mit miért csinál. Először rongyszőnyeget akart szőni velem, de én inkább konyharuhát szerettem volna. Így rögtön egy nehezebb feladattal kezdtem. Tőle ta­nultam az első lépéseket.

A múlt újraszövése – régi minták, új élet

Hat év alatt Ibolya igazi mes­tere lett a szakmának. Ma már főként székelyruha-anya­got sző rendelésre, olykor bonyolult, többnyüstös min­ták­kal.
– Csináltam már ötnyüs­tös anyagot is – paraszt­szövő­széken ez nagy kihívás, de sikerült – mondja büszkén.
Egy vágási ismerős kérte meg, hogy rekonstruálja édes­anyja régi székely ruháját. A mun­ka rengeteg időt és fi­gyelmet igényelt, de amikor elkészült, kü­lönös elégtételt ér­zett: egy darabka múlt éledt újjá a keze alatt.
A faluban ma már alig akad, aki sző. Rajta kívül még egy fiatalasszony foglalkozik vele.
– Mondhatni, őt megfertőztem – teszi hozzá nevetve.

A szövőszékek története

A szövőszékeknek is külön tör­ténetük van. Az elsőt a faluban találta, egy régi, pa­raszt­osztová­tát. A másodikat férjétől kapta aján­dékba, az Homoródalmásról származik, s az udvaron álló kisházban tárolja, amit idővel műhellyé szeretne alakítani. Mind­kettőt megmentették a pusz­tulástól.
Később két svéd szövő­szék­hez is hozzájutott – ki­seb­bek, mo­­dernebbek, de sokoldalúak.
– A svédek is őrzik a szövés hagyományát. A mostani szövő­székem is svéd: nem olyan nagy, mint az osztováta, de sokkal többet tud.
Szerencsésnek tartja ma­gát, mert férje ezermester, fá­ból dolgozik, és mindig segít, ha vala­mit javítani kell.
– Nem töké­letességre törekszem, de zavar, ha el van csavarodva a szál – mondja mosolyogva.

Szakkörök, tanítás és a kézművesség reneszánsza

Ibolya ma már nemcsak maga sző, hanem tanít is. Ottho­ná­ban hímző-varró szakkört vezet. A húszas éveiben né­hány öltést az Artera Ala­pítványnál tanult meg, később Bágyban indult egy szövő- és varrótanfolyam, amelyet Takáts Gizella és Mol­nár Ibolya vezetett. Ott képezte tovább magát, majd két évig járt tan­folyamra.
A járvány idején új le­he­tőség nyílt: a magyar kor­mány szakkörprogramot indí­tott, amelyhez határon túli kéz­művesek is csatlakozhattak. A kezdeményezés célja az volt, hogy újra közösségek jöjjenek létre, és a tudás ne vesszen el. Videók, alapanyagok és kö­zösségi találkozások segí­tették a munkát.
– Negyedik éve, az első perctől benne vagyunk. He­tente gyűlünk nálam össze, hímzünk, beszélgetünk, együtt vagyunk – meséli.
A program székelyföldi felelőse Bereczki Kinga, az Amőba Alapítvány vezetője. Az érdeklődők az aszakkor.hu oldalon talál­hatnak információt: a neme­zeléstől a szalmafonáson át egészen a bútorfestésig sok­féle tevékenység szerepel a kí­nálatban.
– A járvány idején nagyon szétmentek a közösségek – ez a program segített újraépíteni őket. Azt látom, hogy a fiatalok is kezdenek visszatérni a ké­zi­munkához, bár kimaradt egy generáció. Most újra kell ta­nulnunk mindent.

A hagyomány és a modern ízlés határán

A hagyományt a mai ízléshez kell igazítani, véli Ibolya.
– Nem minden illik be­le a modern lakásokba, de le­het kombinálni. Kell hozzá szépérzék – nem mindenkinek jön zsigerből. Néha én is meg­kérdezem: bűnt követek el, ha rózsaszínt teszek egy konyha­ruhába? Azt mondom, nem baj, csak figyeljünk, hogy ne sértsünk hagyományt. Udvar­helyszékit például ne varrjunk lilával, rózsaszínnel.

Szálról szálra – a türelem művészete

Egy székelyruha-anyag elké­szítése sem kis munka. Egy felnőtt nő ruhájához körülbelül öt és fél méter anyagra van szükség. Ha minden elő van készítve, egy hét alatt elkészül, de a keze és a lába folyamatosan jár – nemegyszer izomláz­zal a végén. A legnehezebb rész a felvetés, vagyis a fonal elő­készítése.
– A felvetőszeg jó magas, és negyven méter fo­nalnál, ami 1080 szálat jelent, több százszor kell leguggolni. Nagy türelem kell hozzá. Pe­dig én türelmetlen ember va­gyok, szoktam mondani, de ehhez valahogy van. Olyankor el­csendesedem, sok mindent tisztázok magamban.
Ibolya számára a szövés nemcsak kézimunka, hanem lelki folyamat.
– Kívülről bo­nyolultnak tűnik, de ha az ember ráérez a ritmusára, a zajból zene lesz. A kezem alatt születik valami, ami nemcsak használati tárgy, hanem emlék, üzenet, ha­gyomány.
A szálak, amelyeket Ibolya egymás mellé feszít, mintha az idő fonalát is összekötnék: múlt és jelen, régi asszonyok tudása és mai kíváncsiság ta­lálkozik bennük.