– Az Énlaka Értékvédő Program egyik legfontosabb tanulsága, hogy egy falu épített örökségét nem lehet pusztán műemléki objektumokként kezelni. Mikor jött el az a pont, amikor egyértelművé vált, hogy itt valójában nem házakat, hanem egy működő települési rendszert kell megmenteni?

– Határozott különbséget kell tenni a műemlék és az épített örökség fogalmai között. Minden műemlék az épített örökség része, de az épített örökség a műemléknek nyilvánított épületeken túl magába foglalja az elődeink által létrehozott esztétikai, történeti és etikai értéket hordozó valamennyi épületet. A műemlék az örökség azon egyedi és megismételhetetlen darabja, amelynek megóvása, helyreállítása és hasznosítása során a hitelesség alapkövetelmény, és nem kerülhető meg. Énlaka esetében egy minősített műemlék van, a római castrum helye pedig régészeti védettség alatt áll. A falu építészeti öröksége ezeken és a történeti településszerkezeten kívül az épületállomány csaknem 70 százaléka (lakóházak és melléképületek) képezi az épített örökséget. A műemlék templom évszázadok óta egyházi funkciót lát el, konzerválása és fenntartása eredeti funkciójában biztosított. A falu épületállománya viszont ki van téve a pusztulás veszélyének egyrészt az elnéptelenedés, másrészt a korszerű komfortigények miatt, a gazdasági épületek esetében az életmódváltozásból kifolyólag (a megszűnőben levő hagyományos gazdálkodás okán). A kérdés az, hogy miként lehet megmenteni ebben az örökségben rejlő értékeket a megváltozott igények kielégítése mellett. Az énlaki program erre tett kísérletet, több mint két évtized tapasztalatairól beszélhetünk. A program elsősorban a romlás megállítására és az értékek átmentésére fókuszált, majd sikeres helyreállítási és hasznosítási beavatkozások is történtek a műemlékvédelem elméletének és gyakorlati alapelveinek megfelelően, viszont a hitelesség kérdésében elfogadható kompromisszumokra volt és van szükség a végső pusztulás megelőzése érdekében. Az épített örökség megőrzése csak akkor lehet sikeres, ha a benne rejlő esztétikai, történeti és etikai értékek értéktöbbletként vannak jelen a tulajdonos vagy a felhasználó szemléletében. Több egyedi esetből állhat össze egy teljes település örökségének a megmentése egy közösség építészeti kultúrájának a tanújaként a következő nemzedékek számára. Az épített örökség megítélésének a viszonyában pozitív elmozdulást vélek tapasztalni mind a tulajdonosok, mind a fiatal építész­generáció szemléletében, ami arra utal, hogy egyre többen ismerik fel az épített örökségben rejlő értékeket, és erőforrásnak tekintik azokat. Az értéke iránti alázat és a benne rejlő többletértékek felismerése nélkül az örökség átmentése lehetetlen.

– Énlakán több tucat épület helyreállításában vett részt. Volt olyan ház, amely megváltoztatta az addigi elképzelését arról, hogy mit nevezünk értéknek a népi építészetben?

– Hogy mit nevezhetünk értéknek a népi építészetben, nehéz konkrét választ adni. Elsősorban egy közösség építészeti kultúrája önmagában egy érték és identitási tényező is. Esztétikai értékét tekintve a skolasztikus filozófia által vallott szépségkritériumoknak felel meg, amelynek a lényege a rendben (ordo), a jóban és az igazságban rejlik. Aquinói Szent Tamás szerint a szépség alapvető kritériumai: a tökéletességépség (integritas), az arányosság (consonantia-proportia) és a világosság-egyértelműség (claritas). A népi építészetben egészen a 20. század közepéig ezek az értékek dominánsan voltak jelen, tökéletes harmóniában alakultak a helyi adottságokkal és szükségletekkel, a térigénynek, az anyaghasználatnak és az építői tudásnak megfelelően. A különböző történeti-szellemi irányzatok jegyei ugyan megjelenhettek, gazdagíthatták, de a lényegen kevésbé okoztak változást. Külön öröm a vizsgáló számára ezeknek a jegyeknek a felismerése, amelyek a reneszánsztól kezdve egészen a szecesszióig terjedhetnek akár az épületek, bútorok és a táji környezet (kertek, virágok, gyümölcsfák) vonatkozásában. (Nagy élmény felfedezni például Alcsíkon a historizmus jegyeit hordozó csűröket vagy a gyergyói-felcsíki szecessziós díszítésű házakat, amelyek napjainkban sajnos eltűnőfélben, átalakulóban vannak.) Nos, ezeknek az értékeknek az átmentéséről van szó, amelyek biztosíthatják az örökség megmentésének az esélyét azzal, hogy egyre többen eszmélnek rá, hogy más, az esztétikai értékeken túl is egy magasabb, egészségesebb életminőség biztosítására is van lehetőség. Mindez kisebb ökológiai lábnyom mellett, amire a nagy agglomerációk esetében nincs lehetőség.

– Munkáiban nagyon erősen jelen van az a gondolat, hogy a megőrzés önmagában nem elég: az épületnek továbbra is használhatónak kell maradnia. Hol húzza meg a határt a használhatóság és a hitelesség között?

– Az épített örökség használhatósága és a hitelesség közötti határnak a jelentősége a műemléki védettség alatti épületeknél bír különleges jelentőséggel. Egy falu épített öröksége műemléki védettség mellett a mai viszonyok között véleményem szerint nem védhető meg. Szerintem nem életszerű, ennek nincsenek meg az anyagi feltételei sem: egy faluból nem csinálhatunk múzeumot. A hitelesség alapvető követelmény a műemlékek esetében, és nem kerülhető meg. A falu épített örökségének a védelme a településszerkezet (úthálózat, telekformák és telekkiosztások) megőrzésén kívül az épületek hasznosítására és a mai igények kielégítésére kell hogy fókuszáljon, az értékek lehető legnagyobb megőrzése és megjelenítése mellett. A hitelesség kérdése itt esetenként vizsgálandó tervezőépítészi feladat, a helyes beavatkozás mérlegelése az igények kielégítésével. Így lehetne elérni azt, hogy az örökség legalább részben, fizikailag és szellemiségében, egy organikus metamorfózis eredményeként fennmaradjon. Sajnos van olyan mai építészi szemlélet is, hogy a „múltat végképp el kell törölni” és „trendi” divathullámok szemléletét kell népszerűsíteni, aminek semmi köze a helyi kultúrához és a hely szelleméhez. Ezek az úgynevezett sztárépítészi allűrök, ahogy Bodonyi Csaba Ybl- és Széchenyi-díjas építész fogalmazott.

– Sokat foglalkozott a modernizáció és az épített örökség konfliktusával. Mi az a modernizáció, amelyet ma már feltétlenül beengedne egy történeti faluba, és mi az, amit ma is veszélyesnek tart?

– A modernizáció elkerülhetetlen, az örökséget pedig a lehető legnagyobb mértékben kell integrálni a jövő épített környezetébe. Törekedni kell a helyi anyaghasználatra, a helyi építkezési tudás érvényesítésére, de kellő mérlegeléssel utat kell engedni a kompatibilis építőanyagoknak, akár rejtve is, de alkalmazni kell az épületek fizikai állhatóságának javítása érdekében. Kimondottan károsnak tartom az idegen szellemiségben fogantatott alaprajzokat-formákat, az épületfizikai szempontból is káros, de korszerűnek hitt építőanyagokat.

– Létezik-e egyáltalán „eredeti állapot” egy több száz éves falusi épület esetében, vagy ez inkább egy romantikus szakmai fogalom?

– Létezhet eredeti állapot, amely időben változhat, főleg generációváltáskor. Ilyen például a csíkmenasági Adorján-ház, amely 1797-ben épült, és a következő generáció új­raépítette 1835-ben a régi megtartásával. Énlaka esetében majd minden portán felfedezhetők az időbeni beavatkozások, legtöbb esetben a megtartott és új nyílászárók mesélnek ezekről.

– A népi építészetet gyakran egységes stílusként beszéljük el. Terepen mennyire tapasztalta azt, hogy ugyanazon a vidéken belül is egészen más logika szerint építkeztek az emberek?

– Tapasztalatom szerint a székelyföldi népi építészet az idők távlatában sokkal egységesebb volt, mint a 19–20. században, nemcsak alaprajzi elrendezésben, hanem szerkezeti megoldásokban is. Erre a következtetésre akkor jutottam, amikor az oroszhegyi turisztikai információs pontot terveztem egy két évszázadot megélt, de tetőszerkezetében je­lentősen átalakított ház reha­bilitációjának alkalmával (utóbb kiderült, hogy ennek a háznak a millenniumkor, 1896-ban Budapesten bemutatták az eredeti állapotát mint a falu jellegzetes építészeti örökségét, ami meglepetésemre megegyezett az általam restaurált kinézetével). A kétsejtes, ereszes ház tetőszerkezete hasonló a menasági Adorján-házéhoz. Ez a szerkezet szerintem a székely népi építészet egyik bravúros megoldásának számít, ugyanis a rövid (bütü) szélkoszorú, az első egyenes szaruállás kis torokgerendájából legyezőszerűen kiinduló három szarufára van fa­szegekkel FELFÜGGESZTVE (így nem volt szükség fiókgerendák alkalmazására.), különleges statikai merevítést biztosítva a kontyolt szarufás tetőszerkezetnek. Ennek a tartalomnak az eredménye a kontyolt tetősík meredekebb szöge a hosszanti tetősíkjánál, amely az épület perspektivikus képét jelentősen javítja. Ez a kép nem szándék, hanem a tartalomból fakadó pozitív következmény. Ezt a tetőszerkezetet mutatja be ifj. Kós Károly néprajzos A kászoni székely népművészet című munkában, de néprajzos lévén nem világít rá ennek az építészeti-statikai jelentőségére. Már több mint két évtizede Szikszay László felleltározta és helyi védettség alá helyeztette a Fiság menti örökséget – közöttük néhány hasonló tetőszerkezetű épületet is –, de sajnos egy részük azóta elpusztult, más részük a hozzá nem értő beavatkozások miatt részben vagy teljesen értékvesztett lett, jóllehet némelyikük műemléklistán is szerepel. Ilyen eset például a csíkszentgyörgyi Gál Sándor honvéd tábornok házáé, amelyet más helyszínre telepítettek, tetőszerkezete pedig teljesen hamis, az eredetihez viszonyítva, megtévesztve a jámbor szemlélőt, ezért törölni kellene a műemléklistáról.

– Egy épület helyreállításánál mikor kell az építésznek háttérbe vonulnia? Van olyan pont, ahol a szakmai beavatkozás már többet árt, mint amennyit használ?

– Az építésznek nem szabad hátravonulnia egy épület helyreállításánál, hanem maximális ALÁZATTAL kell törekednie arra, hogy megértse az épület logikáját, alkotójának a szándékát, és törekvése ezek megjelenítését kell célozza. A beavatkozás magába foglalhat kiegészítéseket, akár funkcionálisan szükséges toldalékokat is, de azok mértéktartóak kell legyenek, nem pedig hivalkodóan magamutogatók. Az örökség értékét kell kiemelten megjeleníteni, nem a beavatkozó építész munkáját. A restaurátor munkája annál jobb, minél kevésbé észrevehető.

– Hogyan viszonyulnak a fiatal építészek a népi építészethez?

– Az utóbbi időben örömmel tapasztalom – a Portának is, és Hargita Megye Tanácsa falukép-védelmi programjának is köszönhetően –, hogy újabban sok fiatal építészt foglalkoztat az épített örökség kérdése. Pozitív hozzáállásnak számítom a népi építészeti formák inspirációként való használatát, amennyiben mértéktartó, nem erőltetett és nem ellentétes a népi építészetre jellemző, racionalitáson alapuló logikával. Bizarr eredményt szülhet egy nem a tartalomból kreált (népieskedő) forma, amely a giccs kategóriáját is súrolhatja.

– Lehet-e ma valóban kortárs épületet tervezni Székelyföldön úgy, hogy az ne legyen sem hagyományőrző-utánzat, sem pedig a helytől teljesen idegen „nemzetközi” építészet?

– Nehéz építészeti feladat az épített örökség integrálása és a kortárs építészetbe való beágyazása, de ugyanilyen nehéz feladat a kortárs építészet beágyazása is a történeti épített környezetbe. Épített örökséget, műemlékeket nem „kreálunk”, azokat megépítették az elődeink. A hely szelleméből kiindulva, amely magába foglalja a hely kultúráját és a helyi tudást, kell tudni újat mondani. (Ezen szemlélet szellemében tettem kísérletet például a kilyénfalvi ravatalozókápolna vagy a csíkszeredai Szent Ágoston-templom tervezése esetén.)

– Mi az, amit az építészképzés nem tanít meg a régi épületekről, de az ember csak terepen, egy-egy házzal dolgozva tud megtanulni?

– Az építészképzés hiányosságának mondható, hogy az épített örökség védelme csak opcionális tantárgyként van jelen. Az építészet történetén kívül a néprajz építészeti vonatkozásai kellene hogy nagyobb hangsúlyokkal jelen legyenek az építészeti oktatásban. Zárógondolatként fontosnak tartom hangsúlyozni a Krakkói Chartának azt a megállapítását, mi­szerint minden közösség maga felelős a saját épített örökségének a megőrzéséért. A ma érvényben levő örökségvédelmi szabályzók nem adnak hangsúlyos lehetőséget ennek a tételnek az érvényesítésére erős, központosított jellegük miatt. 

A sokat kritizált Velencei Charta tételeinek az alkalmazása a műemléki jegyzékben nem szereplő összes épületnél is fontos, minden esetet külön-külön vizsgálva és elbírálva. Különösen időszerű lett a téma a politikai felhangoktól sem mentes magyarországi helyreállítások módszerei okozta viták kapcsán is. Eszembe jut egyik volt tanárom, Sedlmayr János mondása: „A helyreállításnak egy titka van: jól kell csinálni.”