borús égbolt
Tyúkvágtában
Jobb láb, bal láb, előre, vissza. Áu, ez már sok! – nagyjából ezzel a tevékenységgel és a sorrend cserélgetésével telt el az elmúlt közel másfél hónapom: az elején csak a fekvés, majd a fokozatos tornáztatás, végül a fél lábon való közlekedés segítséggel, mígnem a totyogás töltötte ki a napjaimat. Utóbbiban már örömömet is leltem, hisz tudtam, hogy jó jel, nem vagyok rossz vágányon. Számos telefonhívást kaptam ismerősöktől, hogy miért nem látják a nevemet a lap hasábjain. Nos, júliusban, Szent Anna napján, este háromnegyed hét körül úgy gondoltam, hogy a tömbház előtti kis kerítést könnyebb átlépni, mint a kapuját kinyitni, de mint utólag kiderült, a lehető legrosszabb döntést hoztam. Jobb láb átment, a bal beakadt, én pedig tisztességesen odavertem magam, elrendezve mindkét térdemet. A jobb keményebben ráfázott. Gipszsín, sín, rögzítő, majd bot, végül pedig a totyogás – a legfontosabb pedig az volt, hogy kitartó legyek, mert ahogy egy ismerősöm mondta: ilyenkor nagyon sok minden fejben dől el. Ennyire komoly sérülést még sosem szereztem, pedig a gyermekkori focidélutánok alkalmával is estem eleget. Most győződtem meg igazán arról, hogy az ember – a pillanatnyi helyzetétől függően – mennyire átértékeli a dolgait ilyenkor, mennyire megváltozik a fontossági sorrend az életében. Egy nappal korábban még a közelgő nyaralásra gondoltam, most pedig már az is elegendő lett volna, ha nem ölben kell kivigyenek a fürdőszobába. Még egy darabig biztosan nem leszek százszázalékos állapotban, de a megerősödés reményében próbálok minél többet sétálni, s a járásom is emlékeztet már az ismert kórházsorozat főhősére, dr. House-ra. Türelmes vagyok, de nagyon várom már, hogy a megszokott tempómban tudjak közlekedni. A jelenlegi sebességet még csak tyúkvágtának nevezném.
Kertész László
.jpg)
