borús égbolt
szórványos felhőzet
„…Sed vitae discimus”
Az első latin bölcsesség, amire a gyermeket a középiskolában megtanítják, hogy nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. Ez valóban igaz is. Csak az a baj, hogy a hosszú tanulási évek után a felnőtt ifjúság egészen más valamivel találja szembe magát, amikor kilép a „nagybetűs Életbe”. S ez az úgynevezett „élet” egyáltalán nem akar hasonlítani arra a romantikus ragyogásra, amelyet a fiatalság fantáziája kifest és felépít magának a hosszan tartó iskolai előkészületek alatt. Ez az élet ugyanis, amelynek kapuja kitárul előttük, minden elképzelést túlszárnyal a maga kopott fényében s változatosabb és meglepőbb, mint ezer iskolai dolgozat. Feladatai előtt egész sereg elvégzett tanulmány feleslegesnek tűnik, összeomlanak a jól megtanult deklinációk, elmerülnek az algebrai tételek, elhalványulnak az örök igaz fizikai törvények. A kenyérgondok hegyei mögül, a szerelmi csalódások örvényeiből s az emberi furfang millió támadása után a jól felkészült ember is búbánatosan néz vissza az iskola padjaira, ahol sok minden fontos dologról elfelejtették őt informálni, és hajlamos is arra, hogy megvádolja az iskolát: őt csak mellékes dolgokra készítették elő, s ezek nagy részéről is az a véleménye, hogy céltalan időpocsékolás volt, hasztalan igyekezet. Mert kint az életben egészen más problémák fogadják az embert, s ezeket mind meg kell oldani, mégpedig rögtönzés alapján. Márpedig az iskolában mindenki azt hallotta a katedráról, hogy a rögtönzés felületes forma s a készületlenség legbiztosabb jele.
Holott az élet tündöklő tenger, amelyben éppen az a szép, hogy lehetőségei megszámlálhatatlanok és alig illeszthetők bele formulái közé.
Rengeteg benne a szabálytalanság és rengeteg benne a törvényszerűség. Versenypályához képest a hátunk mögött hagyott iskola valóban csak megható gyakorlótérnek tűnik. Amint megtesszük rajta az első lépést, azonnal önállóságot kíván tőlünk, kezdeményezést, tiszta fejet, határozott célt, harcot, erőt, hitet és lelkesedést. Csupa olyan képességeket szólít csatasorba, amelyeknek megjelenése és fellépése boldog zsongással töltik meg az ember egész bensőségét. Aki igazán érvényesülni akar, az kitörő örömmel üdvözli e jó tulajdonságok mozgósítását. Hiszen az élet nem sablon, nem szende iskolai dolgozat, hanem szüntelen teremtés, állandó előbbre jutás, lendület, amelynek legédesebb íze a szerencsés elintézés mélyén rejlik, a sikerben, amely napról napra tökéletesebben fejleszti ki az ember tehetségét. Súlyos hiba zord képet festeni a fiatalság elé az életről, mert az élet kemény és vonzó küzdelem, amely sok elégtételt tartogat és ezer szépséget kínál. Természetesen nem minden ember esetében. Azonban a gyakorlati életre nevelt ifjúság kevesebbet fog csalódni és nem kell majd elbúcsúznia sok olyan ideáljától, amelyről azt hitte, hogy végigkísérheti egész pályáján.
Beszéljünk diákjainknak a hétköznapi hősökről is, ne csak a világtörténelem nagyjairól, és halljanak sokat a mindennapi örömökről, a meghitt élvezetekről s az egyszerű győzelmekről is, amiket például a szegényebb emberek vívnak a családban és önmagukkal.
Életrevaló, vidám rajokat eresszünk szárnyra az iskolából. A tudás fegyver legyen a kezünkben, ne sápadt és elérhetetlen álom. A kivételeket úgyse lehet visszatartani a hivatottság lángoló követésétől. Diákjaink úgy lépjenek ki az iskola falai közül, hogy ajkukról ne hervadjon le a nevetés. S tanuljanak meg még akkor is mosolyogni, amikor úgy néz ki, hogy már-már az a vég, és a terhek alatt össze kell roppanni.
Az élet nem csúf, az élet gyönyörű. S ha a több ezer éves latin bölcsességet szabad enyhén korrigálni, akkor ma úgy fogalmaznám meg ezt a közmondást, hogy nem az iskolának, hanem magunknak tanulunk.
Gálfalvi Gábor ny. igazgató-tanító, Alsóboldogfalva
.jpg)
.jpeg)