A Szamosközi-ügy, ami eléggé felkavarta az erdélyi közbeszédet, számomra négy dolog miatt fontos. Előrebocsátom, én sosem találkoztam a kolozsvári „Pszichó” hírhedt professzorával, de kollégák történetei alapján nem is bánom, hogy kimaradt az életemből.

Első körben a történtek személyes élményeket hívtak elő a magyarországi felsőoktatásban eltöltött éveimről. A hazai középiskola, tanítóképző után egy teljesen más világot élhettem meg, ahol a tanár-diák viszony a szimmetrián, partnerségen, odafigyelésen és támogatáson alapult, és ennek köszönhetem, hogy itthon nekem többé már nem okozott gondot, hogy megpróbáljak egyenrangú partnerként kommunikálni bármiféle autoritással. Mert megtanultam, hogy hogyan lehet, hogyan kell a saját szempontjaimat, érdekeimet képviselni, hogyan lehet kompromisszumos megoldásokat elérni, hogyan tudom konfliktusos helyzetben megőrizni az integritásomat, önbecsülésemet és méltóságomat.

Másrészt felszabadító, hogy végre oly sokan kiírhatták magukból az egyetemi éveik alatt szerzett sebeket és félelmeket. Ugyanakkor a szakmában dolgozóként reménnyel tölt el, hogy a professzor lemondása után új utak nyílhatnak meg a BBTE Piszchológia- és Neveléstudományok Kara előtt, ahol talán – ha nagyon akarják – sikerül végre kisöpörni a mumusokat, és a félelmet is.

Elégtétellel tölt el az is, hogy végre eljutottunk idáig, hogy egy ilyen jellegű ügynek pozitív kimenetele lett, legalábbis az egykori, a jelenlegi és a majdani diákok többsége szempontjából. Főleg azért, mert erdélyi társadalmunk egyik átka, hogy vannak érinthetetlen „nagyemberek”. És ha ezek a „nagyemberek” hibáznak, megváltoznak, akkor sem lehet kritikával illetni őket, elszámolást, magyarázatot kérni, bocsánatot, netán lemondást várni tőlük, mert ők „nagyemberek”. Meg a magyar a magyart ugye nem bánthatja, milyen dolog az, hiszen mennyi mindent letett XY az asztalra, ha ő nem lett volna, nélküle semmi nem lett volna. Mintha mindez felmentés lehetne, amikor egy „nagyember” rosszat lép, vagy épp folyamatosan bántalmazza környezetét. Nálunk nem igazán működik az egészséges öntisztulási folyamat, mert át is harapják annak az újságírónak a torkát, aki „kitámad” egy ilyen „nagyembert”. Mint láttuk, most is ment keményen az áldozathibáztatás: milyen dolog kiszivárogtatni egy felvételt, ez nem tartozik másra, miért most és miért nem úgy.

Végül annak örülök a leginkább, hogy a Szamosközi-ügy újfent ráirányította a figyelmet arra, hogy intézményi berkekben még mindig mekkora úr az autoritástól való félelem, a retorziótól való szorongás. Nagyszerű dolog szerintem, hogy végre erdélyi egyetemi oktatók, értelmiségiek százai álltak ki aláírásukat adva az intézményi megalázás és megfélemlítés ellen. Valójában már rég itt az idő, hogy változtassunk ezen, és lépjünk túl a múlt árnyékán. Úgy vélem, hogy ezt az alapoktól kell elkezdeni, egészen az iskola első éveitől. Jómagam az egyetem előtti oktatásba látok bele mélyebben, és ott bizony nem nehéz észrevenni a félelmet. Fél a gyerek szólni a tanárnak, ha valami gond van, ha kicsit is eltér a normától, egyből a megróvás, büntetés, megalázás jön. Fél a szülő jelezni, hogy gyermekét például zaklatják, igazságtalanok vele vagy bűnbakként kezelik, egyáltalán fél megfogalmazni esetleges ellenvéleményt, fenntartást az iskolával kapcsolatban, mert attól tart, hogy a gyerek issza meg a levét (ahogy gyakran hallom: nem merek szólni, mert aztán „ráesik” a tanár, s még rosszabb lesz). A tanár meg nem meri kikérni magának a hangnemet, ha az igazgató üvöltözik vele, és igen, kimondom, még mindig nagyon sok igazgató használ emelt és durva hangnemet gyermekkel, szülővel, és kollégával szemben is. Az igazgató pedig fél a tanfelügyelőség letolásától, ha valami nem úgy megy, ahogy kéne, a tanfelügyelőség pedig a „minisztériumi brigádtól”, és a félelem csak úgy áramlik lentről felfelé, fentről lefelé és kisugárzik az oktatási rendszer minden szegmensébe.

Újra kéne fogalmazni tehát az egész viszonyrendszert és a kommunikációt. Mert ha a következő generáció már egy méltányosabb, partnerségen, közösségi érzésen, támogatáson alapuló iskolai légkörben nevelkedik, akkor aki egyetemre megy, már nem tűrne el egy újabb Szamosközit. Mert máshoz lenne szokva. Ha dolgozni megy, akkor lehet, hogy az ordítozó főnöknek is méltósággal el tudná mondani: az agresszió, a félelemkeltés lebénít, esetleg menekülésre késztet, de ha közösen találunk egy jó megoldást az adott helyzetre, az csak előre visz. És ez a lényeg.

Asztalos Ágnes