A Székelyudvarhelyi Akarat női kézilabdacsa­patának egykori játé­kosai a múlt héten közönség­találkozón idézték fel az 1976-os sikert, amikor a román élvonal harmadik helyén végeztek. A jubileumi találkozón több egykori játékos is ott volt, köztük a két montreali olimpikon, Miklós Magda és Magyari Mária, valamint Bálint Rozália, Istók Berta, Mátéfi Irma, Jakabfi Anna és Kovács Etelka. Ötven év után már nemcsak egy eredményre emlékeztek, hanem egy olyan korszakra is, amelyben a kézilabdázás egészen más körülmények között jelentette a mindennapokat.

Salak, iskola, kézilabda

Az Akarat női szakága 1960-ban alakult meg, a fiatalokat pedig elsősorban az iskolákból próbálták bevonni. Tamás Ignác testnevelő tanár fontos szerepet játszott abban, hogy a lányok közül egyre többen ismerkedjenek meg a kézilabdával.

Volt, aki eredetileg más sport­ágban próbálkozott. Miklós Magda például atlétikával kezdett, négyszáz méteren indult, aztán a kézilabda lassan magával ragadta. Mire 1964-ben csatlakozott az Akarathoz, már egyre inkább érezte, hogy megtalálta a helyét.

A körülmények azonban tá­vol álltak attól, amit ma egy él­vonalbeli csapat felkészüléséről gondolunk. A pálya salakos volt, megfelelő öltöző és zuhanyzó nem állt rendelkezésre.

– Nem volt fürdő, nem volt zuhanyzó. Edzés után valahogy meg kellett oldani

– idézték fel az egykori játékosok.

A Küküllő közelsége ilyenkor nemcsak földrajzi adottság volt, ott mosták le magukat az edzések és mérkőzések után, így a folyópart is része lett annak a világnak, amelyben a kézilabdázók felkészültek. És nem panaszkodtak különösebben, szerették a sportot, ez pedig sok mindent felülírt. A reggeli edzés után iskola vagy munka következett, majd délután újabb tréning. Volt, hogy tíz kilométeres futással kezdték a napot, utána pedig jött a labdás edzés, az erősítés és a taktikai munka.

Családként sportoltak

A kézilabda azonban nemcsak az edzésekről szólt. A játékosok ma is úgy emlékeznek vissza, hogy a csapat szinte családként működött.
Az idősebbek segítették a fiatalabbakat, tanácsokat adtak nekik, a fiatalok pedig tudták, hogy hol a helyük. Nem volt lenézés, inkább természetes volt, hogy a tapasztaltabb játékosok átadják a tudásukat.

– Olyanok voltunk, mint a testvérek, mint egy család. Több időt töltöttünk együtt, mint otthon a családdal. Ez nekünk egy élmény volt, és szerettük, ezért csináltuk

– idézték fel.
Talán ez is magyarázza, hogy ötven évvel később milyen könnyen előjönnek a régi történetek. A találkozón egy-egy név, mérkőzés vagy utazás újabb emléket hívott elő.

Munka után edzés

Az Akarat játékosai nem profi sportolóként élték mindennapjaikat. A kézilabda mellett dolgoztak vagy tanultak, a sport pedig szorosan illeszkedett a napi programba. Többen négyórás munkát vállaltak, majd onnan mentek edzésre.
Futottak, erősítettek, gyakorolták a technikai elemeket, majd újra és újra átvették a taktikai figurákat. Nem volt videóelemzés, nem lehetett néhány kattintással megnézni egy ellenfél korábbi mérkőzéseit.

– Ha meg akartuk nézni az ellenfelet, elmentünk és megnéztük. Más lehetőség nem nagyon volt

– emlékezett vissza Miklós Magda.

Amit viszont begyakoroltak, azt nagyon tudták. Négy-öt alapfigurát, taktikai megoldást rengeteget ismételtek, így mérkőzés közben szinte automatikusan jött a következő mozdulat.

A pálya sem könnyítette meg a dolgukat. Az Akarat sokáig salakon játszott, miközben több ellenfél már korszerűbb körülmények között készülhetett. A teremhez való alkalmazkodás ezért külön feladatot jelentett. Ha fedett pályán játszottak, akár négy-öt nappal korábban elutaztak, hogy legyen idejük megszokni a körülményeket.

Elhitték, hogy sikerülhet

Az 1975–1976-os idény előtt aligha az Akaratot tartották a bajnokság egyik legnagyobb esélyesének. Egy székelyudvarhelyi csapatnak eleve meg kellett küzdenie azért, hogy komolyan vegyék. Aztán jöttek a mérkőzések, és lassan változni kezdett a helyzet.

A játékosok visszaemlékezése szerint a bajnokság közepén már érezték, hogy többre lehetnek képesek. Egyre több nagyobb csapat ellen tudtak eredményesen játszani, és ekkor már nemcsak a tisztes helytállás lehetősége foglalkoztatta őket. Amikor eljutottak a döntő szakaszhoz, már tudták, hogy valóban esélyük van a dobogóra. A végén bronzérem lett belőle.

Utólag tudható, hogy akár fényesebb is lehetett volna a medál. A hajrában több meghatározó játékos hiányzott betegség miatt, így a második hely sem volt elérhetetlen. Az Akarat azonban harmadik lett, de ötven év után is erre emlékeznek a legbüszkébben.

A salakpályától Montrealig

A bronzérem önmagában is történelmi siker volt, de az Akarat játékosainak tudását az is jelzi, hogy közülük ketten ugyanabban az évben olimpiai mezbe bújhattak.

Miklós Magda és Magyari Mária a román válogatott tagjaként jutott ki az 1976-os montreali olimpiára. Miklós hosszú éveken keresztül volt a válogatott meghatározó játékosa, több világbajnokságon is szerepelt, és az Akarat csapatkapitánya is volt. Magyari szintén többszörös válogatott lett.

A nemzetközi kézilabdáról ugyanakkor otthon kevés információhoz lehetett jutni. Nem voltak televíziós közvetítések, videófelvételek, könnyen hozzáférhető mér­kő­zések. Sok mindent szemé­lyesen, edzőtáborokban, az ellenfeleket figyelve tanultak meg a lányok.

A montreali szereplésről visszaemlékezve az is elhangzott, hogy magyarként különösen fontos volt számukra, hogy bizonyítsanak. A válogatottság ugyanakkor egészen más világot nyitott meg előttük. Nemzetközi mérkőzéseken találkozhattak a korszak legerősebb csapataival, és olyan országokba is eljuthattak, amelyeket korábban legfeljebb a térképről ismertek.

Tíz év után

Az Akarat bronzérmes csapata tíz évvel ezelőtt, a negyvenedik évfordulón is összegyűlt. Akkor még többen lehettek együtt azok közül, akik részesei voltak az 1976-os sikernek.
Azóta sajnos több egykori játékos és Szabó Dénes edző is eltávozott. A mostani találkozón ezért már azok emléke is ott volt, akik tíz éve még együtt idézhették fel a történeteket.
A jelenlévők között ott volt többek között Bálint Rozália, aki Németországból tért haza a találkozóra, Jakabfi Anna Ausztriából érkezett, mellettük pedig Istók Berta, Mátéfi Irma, Kovács Etelka, Magyari Mária és Miklós Magda is részt vett a közönségtalálkozón.

Az Akarat története nem sokkal a nagy siker után lezárult. 1977-ben a csapat kiesett az élvonalból, közben pedig egyre több játékos távozott, a generáció is lassan kiöregedett. A későbbi években újabb udvarhelyi kézilabdázó-nemzedékek próbálták folytatni az elődök útját.

Ötven év elteltével azonban nem a kiesés, hanem a bronzérem maradt meg. És talán az is, hogy milyen volt akkoriban élvonalbeli kézilabdázónak lenni: dolgozni vagy tanulni, aztán edzésre menni, tíz kilométert futni, salakon játszani, zuhanyzó nélkül készülni, majd egy másik városban napokkal korábban megérkezni, hogy megszokják a terem körülményeit.

A pálya azóta eltűnt, a csapat régen felbomlott, és sajnos egyre kevesebben vannak azok, akik személyesen is elmesélhetik, milyen volt mindez. De amikor az egykori játékosok újra összegyűlnek, az emlékek előjönnek. És egy pillanatra megint ott vannak a Küküllő partján, a salakos pályán, kézilabdával a kezükben.

Az egykori játékosok szerint még mindig megható visszagondolni arra, hogy egy ilyen színvonalú, tízcsapatos élvonalbeli bajnokságban harmadikok lettek. Különösen annak fényében, hogy akkoriban sokszor nem volt más, csak a sport szeretete.