Csodálom a kisgyerekeket, ameddig nem vesznek fel felnőttszokásokat, vagyis nem lopnak, hazudnak, csalnak – mondja Rhett Butler az Elfújta a szélben. (Az idézet nem teljesen hű, nem találtam meg a kötetet a sok könyv között… Mondta valaki, hogy ezer telefonszámot tud, csak nem tudja, hogy melyik kié.) Kisgyerekként csodáltam a felnőttek „okos” mondásait, jópofa nagybácsim, Misi sokat viccelt, mesélt, hogy színész korában előadták a Santa Luciát, ő vitte utána a mankókat, és neki volt a legnehezebb szerepe, ő vitte be a nézőtérre a padokat… Aztán ő is kiállt, előadta „Az ellopott holmik”-at, a közönség felállva kiabált: „Hogy volt, hogy volt… pofája fellépni?!” Ezt már ősz fejjel olvastam valahol, hogy valaki kijelentette: Saját erőmből lettem senki. Biztosan nem ismerte azt a 40-hez közeledő illetőt, aki addigi életének több mint felét börtönben töltötte. Mikor egyszer éppen szabadlábon volt, meglátta egykori tanító bácsiját, és megállította: „Tanító úr, hadd öleljem meg, maga csinált embert belőlem”. Elemistaként felnéztem a nagyokra, ámultam, amikor húsvéthétfőn doktorált idősebb úr, több szakkönyv szerzője leült a zongorához, lejátszott egy futamot, majd szép bariton hangon divatos slágerbe kezdett, önmagát kísérve mesteri módon. Lám, a tudós emberektől nem áll messze a zene, a humor. Egyetemi nevelőink között is sokan rendelkeztek egészséges humorral, Pista bácsink szünetben mondta el, amikor a szovjet fogságban asztalt táncoltattak, az asztal nem emelkedett, a szeánsz vezetője szerint a szellem megharagudott, mert valaki nem hisz benne. A fenét, mondta ő, nem emelkedik az asztal, mert én nem hagyom. Mesterem, aki egyetemi hallgatóként magántanulókat oktatott az egyik szilágysági városkában elmondta, főcélja volt, hogy védenceiben tudatosodjon, nem minden írott-nyomtatott betű szentírás, nem kell mindent fenntartás nélkül elhinni. Jóval később mezőgépészek között tapasztaltam, milyen sokat számít, ha körükben van egy-egy kovász, aki témákat dob be, s amíg a „vagon dormitor”-ban melegednek, „bumbákkal” megtörlik motorinás kezüket, megbeszélik azt, tanulva ezáltal. (Néha engem kértek fel, döntsem el, kinek van igaza, sima területen – azaz síkságon – vagy hegyen van több fenyőfa egy áron, vagy merre dől a versenyen az oldalkosárban ülő „utas” a kanyarban.) Turkálok 1956-os, ’57-es emlékeimben, hogy jött elő az asztaltáncoltatás vagy szeánsz témája általános állattenyésztés előadáson? Pista bácsink sokat volt fogságban, ugyanis a tiszteket tovább tartották Szibériában vagy annak környékén, vagy átnevelni akarták őket, vagy féltek, hogy otthon valami rosszat csinálnak. A fogolytáborban mindig akadt egy pár, aki újabb hírekkel jött a hazamenetel várható időpontjáról. Ilyen volt a „szellem” is. Ameddig létezett a 30-as létszámú, kicsi magyar évfolyam, I. év közepétől III. év közepéig, minden évben volt állattenyésztés, előbb anatómia, majd általános, később részletes „zootechnika”. A kétórás előadások szünetében körülálltuk a „két lábon járó lexikont”, és kérdeztünk a jógáról, a hegymászásról, egyebekről. Ezzel gyorsan eltelt a szünet, még több is, de sok mindent megtudtunk az indiai jógáról, a különböző „ászanák”, testtartások céljáról, a lótuszülésről, a majomalvás pózról, a jóga európai apostolairól. Miután valóban tudományos magyarázatokat kaptunk, jött az „ébredés”, igen ám, de nekünk nem jógázni kell, hanem melózni, tessék befáradni a terembe. Miért káros a lépcsőre mászás és nem káros a hegymászás, ezt is megválaszolta profunk tudományosan. Mivel Pista bácsi látta, hogy sok a dohányos az évfolyamon, 5-6 kivételével mindenki füstölt, egy délutánra az érdeklődőket beinvitálta a katedrára, és nemcsak a dohány termesztését, de a dohányzási szokásokat is elsorolta, az Amerika felfedezésekor látott „füstölgő” őslakosoktól kezdve, a bagórágásig, a tubákolásig, a vízipipáig, bőrszivarig, de még a kényszerből alkalmazott, újságpapírba csomagolt vágott dohányig, a mahorkáig. Mindegyik káros mondta, s a két óra alatt ő is elszívott két fél „marosesti”-t meggyfa szipkából. Az állattenyésztési órákon mindig elmondta a téma emberi vonatkozásait is, így a tenyészpárok összeválogatásánál az előadás utolsó félórájában a filmsztárok magánéletéről beszélt, benne volt abban Rudolph Valentino, a film első nagy sztárja és Bánky Vilma, a némafilmek magyar származású csillaga, a spanyol származású Rita Hayworth, a két Hepburn, Keaton, azaz Malec, az ember, aki sohasem nevet, az Oscar-dijas Paul Lukas vagyis Lukács Pál, Tom Mix, a filmművészet első igazi vadnyugati hőse, Stan és Bran, valamint Chaplin és nem utolsósorban Mary Pickford, „Amerika menyasszonya”. Az első évünk vége felé ballagott a végzős hallgatók nem oly nagy csoportja, énekelték a Gaudeamust is. Mi, a gólyák az új épület legfelső emeletén, a Meteorológia kabinet nyitott ablakainál hallgattuk. Mikor elhangzott, Géza bácsi lefordította a szöveget, megállapítva, hogy diákok írhatták, „meglehetősen konyha-latin nyelven”. Azt már csak jóval később tudtam meg, hogy mai formájában az 1700-as évek elejéről származik, de legelső változata 1287-ben született. Nem tudom, hogy akkor, 1957 késő tavaszán a régi diáknótát követte-e a Ballag már a véndiák is… Milyen jó lenne még egyszer diák lenni… Szathmáry János, Gyergyószentmiklós [box type="shadow" ]Levélbontás oldalunkon az írásokat, leveleket szerzőik előzetes hoz­zá­járulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, esetenként rövidítve jelentetjük meg. Az itt megjelent vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőségével.[/box]