Többen leírták már, hogy az államelnök-választás második fordulójában elsüvített a golyó a fejünk mellett. Most már több időnk lehet visszatekinteni és mélyebben elgondolkodni a történteken. Épp azon tűnődöm, vajon hova lettek a nagyhangú Simion-párti magyarok, köztük székelyek. Merthogy az államelnök-választás második fordulójának Hargita és Kovászna megyei eredményei láttán ők vagy nem mentek el szavazni, vagy jóval kevesebben vannak, mint ahogy azt a közösségi médiában folytatott tevékenységük alapján gondoltuk. Azzal a jelenséggel, hogy vannak ilyen irányultságú magyarok, foglalkoznunk kell továbbra is, csupáncsak az a kérdés, érdemes-e annyira komolyan venni őket, mint amennyire szörnyülködtünk, jómagamat is beleértve. Feltételezhető ugyanakkor, hogy más vidéken többen vannak.

A lényeg, hogy a székelyek és általában az erdélyi, partiumi magyarság túlnyomó többsége nem dőlt be a „román Orbán Viktor”-trükknek. Ha emlékeznek rá, az érvénytelenített decemberi második forduló előtt, de jóval korábban is téma volt, hogy Simion szívesen hasonlította magát a magyar miniszterelnökhöz, elismerően beszélve Orbán tevékenységéről. Akkor lapunkban összefoglaltam, hogy a magyar kormányfő miként kerüli a vele való érintkezést, például a Fidesz épp az AUR tagsága miatt nem lépett be az olasz kormányfőt is soraiban tudó Európai Konzervatívok és Reformisták (ECR) pártszövetségbe, illetve mint fogalmaztam, Orbán Viktor bottal sem piszkálná az ilyen Simion-féléket. Ez így is volt, egészen 2025. május 9-ig, az elhíresült tihanyi beszédig, amelyben a magyar miniszterelnök egyenesen névvel említette őt, sőt egyetértőleg, bátorítóan üzent neki. Rögtön jöttek fogadott vagy fogadatlan prókátorok azzal, hogy akik így értelmezik Orbán Viktor kijelentését, azoknak szövegértési problémáik vannak, de a cáfolatot nem erősíti sem a magyar kormánypárti sajtó – amely már ezt megelőzően is, az első forduló eredménye ismeretében azon lelkendezett, hogy Simion ugyan magyarellenes, de szuverenista meg csupa egyéb olyan vonása van, ami kedvez Magyarországnak az unió­val vívott harcban; egy cikkben már azt fejtegették, hogy „Ne érne meg egy próbát a román nacionalistákkal való kiegyezés is?” –, sem az azóta elhangzott szűkszavú nyilatkozatok (például Kelemen Hunor az Orbán Viktorral való találkozója után, a Nicușor Dan győzelmét követő napon: „Volt miről beszélnünk...”).

Nincs itt szó semmiféle szövegértési problémáról, bizony a magyar kormányfő már dörzsölte a tenyerét, hogy lesz egy újabb európai szövetségese Simion személyében, és a magyar kisebbség érdekeit a saját külpolitikai ambíciói mögé helyezte. A kijelentés az volt, aminek hallatszott: annak a leplezetlen vágynak a kifejezése, hogy egy úgynevezett szuverenista kerüljön a Cotroceni-palotába, és már az sem számít, ha az illető személy veszélyes mértékben magyarellenes. Szerencsére a székelyeknek ezúttal is helyén volt az eszük, és nemet mondtak az úzvölgyi katonatemető sírjait meggyalázó, ultranacionalista, legionárius eszmékkel szimpatizáló bandavezérnek. Mondhatott bárki bármit, lehetett az akár maga Orbán Viktor is, a közösség, remekül mozgósító elöljáróival együtt, tudta, hogyan kell cselekedni.

Ejsze még egy ilyen magyarországi „segítséget” nem kérünk… Ennek kapcsán az a történet jutott eszembe, amikor a sürgölődő feleség körül ácsorgó férj megkérdezi, segíthet-e valamit, mire a csíki menyecske szűkszavúan válaszol: igen, állj félre.