A múlt századelőn, no meg a két világháború közötti időszakban is divat volt – még az önmagukat a valóságosnál nagyobbnak és jelentősebbnek tudó székelyföldi kisvárosokban is – a közös muzsikálás: minden valamirevaló polgárnak – pedagógusnak, tisztviselőnek, műszakinak, kereskedőnek, iparosnak stb. – illett kottát olvasni, vagy ha az nem is ment, de legalább egy hangszert megszólaltatni, hangszeren játszani. Aki meg elismertséget akart magának, vagy csak jól érezte magát hasonló érdeklődésűek társaságában, zenekarban játszott. A korabeli sajtót böngészve lépten-nyomon találunk híradást arról, hogy egyik vagy másik – legyen az állandó vagy egy-egy jeles alkalomra összeállt – zenekar fellépett, koncertezett, s nemegyszer igényes, komoly technikai és zenei tudást igénylő darabokat is megszólaltattak. A polgári lakások dísze volt a zongora, a kisebb jövedelműek hegedűt vagy más, kevésbé költséges hangszert választottak, s a házi zenés mulatságokat ezekkel kísérték. Igaz, akkor nem volt lemezjátszó, magnó, digitális zene-streamingszolgáltató. Mióta ez utóbbiak megjelentek – no meg a kommunista éra oktatáspolitikája következtében – a zenei műveltség háttérbe szorult, a zeneoktatás sokak fejében egyenértékű az értelmetlen és semmire nem használható zeneelmélettel, az éneklés pedig a fölösleges gyermekkínzással. 

A zeneoktatás degradálásának tudható be többek között a manapság tapasztalható műveletlenség, no meg a különböző zenei tehetségkutatókon a fertelmesebbnél fertelmesebb, mosolyra fakasztó erőlködések, nevetséges kornyikálások. A mai fiatalok már úgy nőttek fel, hogy sem a szüleik, sem a nagyszüleik nem kaptak zenei képzést, az oktatásban a zeneóra amolyan muszáj-óra volt, legtöbbször nem is szakember tartotta, vagy nem is zeneoktatásra fordították. Holott látjuk, hogy ma is sokan énekesek akarnak lenni, és tapasztaljuk, hogy a fiatalok körében is mennyire „menő” az, aki egy szál gitáron vagy akár egy furulyán játszani tud, netán szépen énekel. Ilyen közegben hatványozottan üdvös minden zenével foglalkozó intézmény vagy civil szervezet tevékenysége: fontos szerepük van az egyházi kórusoknak, férfikaroknak, a falusi fúvószenekaroknak, az évente megrendezett régizene-fesztiválnak, Csíki Jazz Fesztiválnak, udvarhelyi táncháztalálkozónak, az Erdélyi Táncházzenészek Találkozójának és áldásos a tevékenysége a komolyzenét művelő kórusoknak és zenekaroknak, mint az Udvarhelyen működő Székelyföldi Filharmónia vagy a fennállásának negyedszázadát nemrégiben ünneplő Csíki Kamarazenekar. Ez utóbbi kettő tevékenységével az állami filharmóniák szerepét tölti be, a komolyzenével foglalkozó állami fenntartású intézmények ugyanis széles ívben elkerülték vidékünket – a Székelyföldön Marosvásárhelyen van filharmónia, a közelben pedig Brassóban filharmónia és dalszínház. Opera legközelebb Kolozsváron működik. Közben olvasom, hogy középiskolában felére csökkentették a zeneórák számát a diákok túlterheltségére hivatkozva. A jelek szerint az általános műveltségi tárgyak szerre súlytalanná válnak, kikerülnek a tanrendből, s utólag kiderül, hogy többféle más használhatatlan tudással tömik a gyermekek fejét, miközben általános műveltségük és a kultúra iránti fogékonyságuk a nulla felé közelít. Szerencsére a különböző művelődési – köztük zenei – kezdeményezések, akárcsak a múlt századelőn, a közösségi élmény biztosítása révén fenntartják a kultúra, s ennek keretében a zenei kultúra iránti igényt. Mint teszi azt a jubiláló Csíki Kamarazenekar is.