Grejzár Edömérnek a nyaka volt istentelenül beállva. Hetek óta csak egyenesen előre tudott nézni, mint egy népvezér. Mindennek tetejébe egy bankfióknál dolgozott, a hitelosztályon, ahol a hitelkérelemre fejet rázni alapkövetelmény.

Próbálkozott már terápiás jódlival, feketenadálytő-borogatással, semmi. Piócával, hangterápiával, akupunktúrával, eredménytelenül. Egy vajákos haverja rábeszélte a holdfényben, ezüst sarlóval gyűjtött mandragórára is, amitől két napig hallucinált, de a probléma maradt. A masszőröktől félt. Ezt magának sem tudta megmagyarázni, de már a gondolattól libabőrös lett, ájulás környékezte. Nem irtózott a sztaniolba harapástól vagy törölközőrágástól, simán megfogta lisztes kézzel a csomagolópapírt is, sőt gyermekkorában, az osztály legnagyobb örömére, puszta körömmel kaparászta a krétaporos táblát, de a masszőröktől hideglelése volt. Ám amikor a marokszám szedett Diclofenactól már vécézni sem bírt, egy haverja meggyőzte róla, hogy nincs más választása.

– Mna! – mondta a gyógy­masszőr, amikor végigtapogatta Grejzár Edömér nyaka környékét. Aztán egyenként megragadta rajta az összes izomcsomót, és tépte, szaggatta, gyúrta, mint a keletlen tésztát, szabályszerűen kicsontozta, akár a főtt csirkét. – Most üljön fel, kérem – mondta végül gyöngéden.

Grejzár Edömér felült. Megkönnyebbülten forgatta a fejét jobbra-balra. Kifizette a tiszteletdíjat és szélesen vigyorogva kilépett az utcára. Még a harmadik saroknál is vidáman tekergette a nyakát, hiszen hetek óta teljes felsőtesttel fordult, ha valamit meg akart magának nézni, és most nem bírt betelni a szabadon forgó nyakcsigolyák élményével. Ám amikor megpróbálta előbányászni a papír zsebkendőjét, nem bírt a farzsebéhez nyúlni, alig arasznyit mozdultak a karjai, mintha tízkilós súlyokat emelgetne. Egy ismerőse beajánlotta valami csontkovácshoz, aki lehetetlen hurkokba hajtotta a végtagjait, alaposan megropogtatta, majd útjára bocsátotta. Újra meg bírta vakarni a lapockáját, de este azon kapta magát, hogy sűrűn kacsintgat a bal szemére. Másnap reggelre a kacsintgatás mellé már morgott és kaffogott is, mint egy öreg mopsz. A tikkelésen végül a köpölyözés segített, de csak némileg, mert a nyavaja, remegés formájában, átköltözött a bal lábába, amitől kissé Fred Astaire-es lett a járása. Ezt egy bioenergetikusnál próbálta orvosolni, aki addig körözött a lába körül a tenyerével, míg a remegés átköltözött a két farizmába. Nem kis összeg fejében, egy szakértőtől Grabovoj-számsort kapott, mire elmúlt a seggtremor. Cserébe viszont elkezdett folyékonyan beszélni románul, de elfelejtett magyarul. Az extra ko­leszterinbeviteles diétától ro­mánul és magyarul is elfelej­tett, és már csak németül bírt megszólalni, ráadásul világuralmi ambíciói támadtak. A gyógynövényes purgálástól némileg visszazökkent a rendes kerékvágásba, viszont megállíthatatlanul csuklani kezdett. Már nem járt be dolgozni, barátai elmaradoztak. Telefonját kikapcsolta, és napokon át, halkan csukladozva bámult ki az ablakon. Valamint almát evett. Aztán egy délután, amikor éppen egy almaszeletet nyelt volna le, a falat a csuklástól cigányútra ment, és az olvasó meg a szerző legnagyobb örömére hirtelen megnyuvadt.