– Aztán magát mi szél hozta ide?
– Gondolom, a menetszél. Vagy száznyolcvan kilométer óránként. Annyi lehetett, amikor felborultunk…
– Volt az kétszáztíz is, de spongyát rá…
– Na és aztán honnan tudja? Maga valami okostojás vagy rendőr? 
– Rendőr, igen. Éppen az a közlekedési rendőr, akit méltóztatott szarrá csapni az útkereszteződésben…
– Hű de sajnálom… Ez a rész nekem kiesett!

– Mondom, spongyát rá…
– És hogy van? Látom, maga is megúszta!
– Hát azt nem mondanám, de… ahogy mondtam: spongyát rá!
– És izé… maga bemért engem, miközben…? Nem semmi, hallja!
– Ez ilyen szakmai ártalom, tudja? Láttam, ahogy jön az a benga BMW, benne a sofőr leszakadt fejjel, és … és valahogy nem tudtam megállni, hogy a radarra ne nézzek. De mondom, spongyát rá…
– Melyik kórházban vagyunk?
– Nem akarom elkeseríteni, de szerintem ez nem egy kórház…
– Nem egy kórház… Ne ijesztgessen már, jó ember! Hanem?
– Nem ijesztgetem, viszont felteszek önnek egy kisegítő kérdést: fáj-e a feje?
– Nem. És nem is vagyok az a fejfájós típus.
– Mondjuk, a maga helyében az én fejem se fájna!
– Valamiért mondja ezt!
– Nos, a maga feje leszakadt, aztán a hátsó ülésre esett, a kedves utasa ölébe, aztán az ütközés következtében kirepült a szélvédőn át, közvetlenül maga után… És pont ott volt egy úthenger, szóval…
– Azt hiszem, értem. Akkor ez a mennyország?
– Azt azért nem mondanám… beázik a mennyezet. Talán a purgatórium lesz.
– Ajjaj! Most akkor megpurgálnak mind­kettőnket?
– Erre mérget vehet! Maga részegen vezetett, én meg néha csúszópénzt fogadtam el…
– És vajon mivel purgálják itt az embert? Mert tisztítótüzet nem látok. Csak azt a vibráló neoncsövet…
– Hát, gondolom, nem hashajtóval. De ez a neoncső annyira irritáló, hogy valószínűleg ez is része a dolognak…
– Maga szerint az az ügyfélablak ott a sarokban?
– Szerintem ott kell majd érdeklődni a sorsunk felől.
– Majd ha jön valaki, csak mert az van kiírva, hogy rögtön jövök.
– Maga szerint meddig kell várnunk?
– Nyilván addig, amíg visszajön az a valaki, aki kiírta, hogy rögtön jön!
– És maga szerint…
– Na, ide figyeljen! Ha még egyszer meghallom, hogy maga szerint, én… én… én nyakon vágom! Mit röhög?
– Hát, hogy itt a fejem az ölemben, a nyakam meg…
– De megjött a humora! Akkor tökön rúgom! Ja, hogy az meg a kesztyűtartóban maradt…
– Maga is folyamatosan hátrafelé néz, és a szája is…
– Még egyszer meghallom, hogy maga, esküszöm, tökön szúrom magam! Az enyém még legalább megvan!
– Ja úgy! Most már személyeskedünk?! Azt hiszi, hogy mert maga…
– Idefigyeljen… Na, de inkább hagyjuk! Maga hallgat, én is hallgatok. Egy kis nyugalmat szeretnék. Legalább itt, a lét és izé… jobblét vagy örökkévalóság vagy mi a fene előszobájában.
– Hallja? Mintha…
– Valaki jön…
– Női cipő…
– Na végre…
– Pszt! Nekem ismerős ez a hölgy valahonnan…
– Valahol én is láttam már, de nyugi van! Látja, leveszi a „Mindjárt jövök” táblát!
– Még öt perc, és sorra kerülünk! Már a körmét reszeli!
– Még az a két Facebook-komment, s állhatunk is be a sorba. Maga nem fél?
– Talán. De legalább lesz valahogy. Na, de cihelődjünk, mert félrehúzta a kis ablakot… Innentől már minden rendben lesz!
…
– Hallják-e, jómadarak? Aztán sínes doszár és ötlejes timbrufiszkál van-e magiknál?