A szelídség is a szeretet egyik megnyilvánulása. Szelídnek mondjuk azt az embert, akiben nincs rosszakarat, nincs bosszúállás, durvaság. A szelíd lelkű ember még az ellenféllel szemben is a jóakaró szeretetet tanúsítja. A lelkiállapotnak ebben a szabadságában mindent eltűr, elvisel, mindent elhisz, mindent remél (1Kor 13,7). Az elszenvedett jogtalanság miatt sem indul fel. A tengerben levő sziklához hasonlít, melyen a hullámok megtörnek.
Isten legsajátosabb tulajdonsága a szelídség. Nem ok nélkül jelent meg Mózesnek égő csipkebokorban, Illésnek a szél zúgásában. Nem ok nélkül mutatkozott a Szentlélek galamb képében. Nem ok nélkül jövendölték a próféták az eljövendő Megváltót Isten Bárányának. Joggal mondja tehát Jézus nekünk: „tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok” (Mt 11,29). Szelíddé kell lennem nekem is, életem gyümölcsei között ott kell, hogy legyen ez is. Faludi Ferenc jezsuita költő írja: „Isten, amikor megteremtette az állatokat, mindeniknek adott valamilyen fegyvert. Az egyiknek öklelő szarvat, a másiknak körmöket, a harmadiknak mérget, a negyediknek tüskét testére és így tovább. Az embert azonban fegyvertelenül hagyta, hogy senkinek se ártson.” Igen, így van! Mégis sokszor vadabbak vagyunk, mint az állatok. Nincs szarvunk, de jobban tudunk döfni, mint ők; nincs méregzacskónk, és mégis jobban el tudjuk mérgesíteni a helyzeteket, mint ők; nincsenek tüskéink, és mégis jobban tudunk szúrni, mint ők; nincsenek fullánkjaink, és mégis mélyebbre tudjuk szúrni, mint ők.  

Az ember valóban olyan tud lenni, mint egy pohár: óvatosan kell vele bánni, nehogy eltörjék, Olyan vagyok, mint a varjú: rögtön károgok, ha megriasztanak. Olyan vagyok, mint a kígyó: azonnal megmarom a másikat, ha a közelembe kerül. Olyan vagyok, mint a sündisznó: ha hozzám érnek, máris tüskéim eresztem a másik felé. Olyan vagyok, mint a méh: fullánkomat eresztem a másikba, ha kell, ha nem.
Lehet, hogy ilyen vagyok, ilyennek érzem magam, de akkor még nem vagyok igazi értelemben vett ember, akkor még a Szentlélek gyümölcse nem termett meg bennem.
Mózes nem volt természetszerűleg szelíd. Haragjában agyonütött egy egyiptomit. Amikor látta, hogy Izrael fiai hogyan fordulnak el Istentől, annyira indulatba jött, hogy összetörte a kőtáblákat és vérfürdőt rendezett. Mégis szelíddé lett, annyira, hogy a Sir 45,4 szelídségét dicséri: „Megszentelte, mivel hűséges volt, és szelíd.”
Szent Pál a megtérése előtt éppenséggel nem volt szelíd. Kegyetlenül és brutálisan bánt el a kezébe került keresztényekkel. Fanatikus, egoista, vakbuzgó volt. Amikor azonban meleghangú, szívélyes levelét írja a galatákhoz, akkor már ezt tudja írni: „a lélek gyümölcse: kedvesség, jóság, szelídség”.
Szalézi Szent Ferenc sem volt kezdetben valami szelíd ember, de annyira azzá lett, hogy az őt sértegetőknek el tudta mondani: „ha az egyik szememet ki is tépi, a másikkal még mindig barátságosan fogok önre nézni”. 
Én sem születtem szelíd báránynak. Nem vagyok olyan, mint a ma született bárány, de azzá kell lennem. Meg kell szelídítenem magam. Már tettem-e ezért valamit? Próbálom-e letördelni szarvaimat, próbálom-e levágni körmeimet, próbálom-e kifakasztani méregzacskóimat, próbálom-e kitépni tüskéimet? Meg kell tennem, különben úgy járok én is, mint a méh, ami megcsíp. A szúrás fáj ugyan az embernek, de még inkább a méhnek, a szúrás következtében elpusztul. 
Ó, te, Isten embere, törekedjél igazságra, jámborságra, hitre, szeretetre, szelídségre (1Tim 6,11).
Szelíd és alázatos szívű Jézus, alakítsd szívünket a te szíved szerint!