– Eszen meg az asszon’, mi? – kérdezte a kollégája, aki valamiért még mindig úgy tudta, hogy nős. Pedig röpke tíz év alatt már kétszer is elvált.
– Nem eszen senki… – válaszolta fel­hős arccal. Eltette a telefont, és attól kezdve már csak babrálni tudott. Hűvösnek érezte a hasát, mintha jeges borogatás volna rajta.
Egyedülálló, de legutóbbi válása után kezdett visszatérni a humora, a vi­szonylagos szabadság kihozta belőle a cinikus állatot. Műszak végén mindig jókat röhögtek a váltással. Aztán egy sör a közeli bisztróban és haza. 
Aznap csak komoran elköszönt, és kitámolygott az utcára. Valami ügy­osz­tályról keresték. Nem bírt oda­figyelni, mert éppen egy teljes raklapnyi margarin eredetét próbálta tisztázni, ami váratlanul megjelent a raktári tételek közt, majd nyomtalanul eltűnt. Így csak annyira emlékezett, hogy másnap reggel kilenckor legyen a negyvenkettes szobában. De legalább ez a margarin dolog tisztázódott. 
Átnézte a híváslistát, semmi. Vagy törölte véletlenül a hívást, vagy hülyül megfele. Töprengett, erőltette az agyát, végül arra jutott, másnap reggel mindenképp lakolni fog valamiért. Pedig nagy vonalakban betartja a Tíz­parancsolatot: nem lop, tiszteli atyját és anyját, nem ölt... Csakhogy szor­galmasan paráználkodik: két hete részegen lefeküdt egy volt kolléganővel, és az aktus után kölcsönkért tőle egy százast. Ám ez még nem prostitúció. 
Egyszer idézést kapott az adó­hivataltól, mire egész éjszaka álmatlanul forgolódott, és amikor másnap reggel kialvatlanul, szemlesütve megjelent az illetékes irodában, kiderült: egy ívet kell aláírnia, hogy nincs a tulajdonában albán mozdonygyár.

Egyszer horgászott tilalmi időben. Télen vett feketén fél liter almapálinkát, de a bácsi, akitől beszerezte, nem egy szeszcsempész, hanem a rokona. Évi egy-két füves cigi még nem a világvége. Néha a járdán biciklizik. Rémlik neki egy lábmasszázs, aminek pofon lett a vége, de annak is tíz éve…
Tulajdonképpen egészen unalmas kis nyárspolgári életet él. Az utcán nem cigizik, adója három százalékát egy menhelynek utalja. Ateista, de ka­rácsonyfát állít, vasárnap nem porol perzsát a blokk előtt. Leoltja maga után a villanyt a budiban, sose késik a melóból. Megnézi a híradót, újságot járat. Este tíz után nem csapkodja a bejárati ajtót, és nem tart házibulikat.
Egész éjszaka éberen pislogott bele a sötétbe. Hajnal felé elnyomta ugyan az álom, de abban sem volt köszönet: rendőregyenruhás kerti törpék kergették valami kietlen tájon, és margarinosdobozokkal dobálták.
Reggel kilenckor alázatosan nyomta le a városháza alkarnyi rézkilincsét. A ha­talom hűvös szentélyében a portás olyan arccal fogadta, mint aki már tud az érkezéséről. Zavartan megpróbálta elmagyarázni a negyvenkettes szobát, a telefonhívást, de a hivatali cerberus félbeszakította, majd felrótta az adatait egy böhöm regiszterbe, és szárazon közölte:
– Első emelet, jobbra a második ajtó!
Amint felfelé lépdelt a világot jelentő márványgrádicsokon, furcsa megérzése támadt. Megfordult, mire a portás ba­rát­ságosan megfenyegette az ujjával. A negy­venkettes ajtóban rézkulcs csillo­gott. A hi­vatalok egyezményes jelzése szerint a zárban hagyott kulcs annyit tesz: rögtön jövök. Akkor is, ha az illető, aki rögtön jön, éppen odabent van. És odabentről nevetés hallatszott, meg egy öblös hang: „Klárika, csukd be az ablakot, me’ cúg van!” Majd csend lett. Leült egy lötyögő támlájú székre, és izzadt tenyerét a nadrágjába törölte. Inge a hátára tapadt. A távolban cipősarok kopogása visszhangzott, vala­hol becsapódott egy ajtó.
És most vár.