Szilveszter Dániel rossz anyagi körülmények között, nyomorogva tengődő és tengődve nyomorgó flekkenfalvi lírikus egy háromlábú széken ült és az eget nézte. (Négylábú székre is ülhetett volna, de felesége a Szentháromság sűrű és hangos emlegetésével a költő tudatalattiját valószínűleg befolyásolta.)
– Ej, de jó is a fellegeknek – sóhajtott a lírikus –, hogy a vándormadarakról ne is beszéljünk! Ha valahol megunják, mert meg lehet unni, az egyszer biztos, szedik a sátorfájukat és továbbállnak. De az embernek, és ebben az esetben konkrétan nekem, akinek annyi pénze sincs, hogy a kocsmába bár egy felest megigyak, nekem mennyivel nehezebb! Olyan vagyok én, mint a hűvös hegyi patakból kifogott pisztráng, akit a halász csóré kézzel a kopoltyújától fogva emel ki egy több ezer éves, zöld mohával benőtt szikladarab alól – gombolyította tovább a gondolatgombolyag fonalát a költő. – Rángatózom, csapkodok a farkammal, mi több, még a kezem is reszket, de a halász, aki ebben az esetben a nehéz kegyetlen sors és a szívtelen feleségem, nem hagy, nem ereszt, nem tölt még kortynyi pálinkát sem. „Mindenem elfogyott, üres a zsákom…” – idézte emlékezetből egy rég halott orosz alkoholista szaktársa verssorát. A verssoron egy darabig elmélázott, aztán egy nagyot köpött, és mint a rugó, pattant fel a háromlábú székről. – Megvan!!! – kiáltotta hangosan. 

– Mi van meg, te szerencsétlen, csak nem az eszed?! – hallotta a háttérből a felesége hangját, de nem vett róla tudomást, és sietve indult a csűr felé. 
– Igazam van, mert igazam lett – gondolta a lírikus. – Még hogy a költészet semmire nem jó! Hát hiába mélyültem el én a líra rejtelmeiben?! Áldoztam életem e szent foglalatosságra?! Nem! Most itt a kézzelfogható eredmény. Mert, ugye, mit mond a költő? Hogy elfogyott mindene és üres a zsákja. És aki egyáltalán nem ért a költészethez, mint például a feleségem, mit ért meg ebből? Hogy nincsen semmije. Ez mondjuk igaz, de a beavatottak, mint amilyen én is vagyok, nemcsak a felszínt, de a rejtett és mögöttes tartalmat is képesek felfejteni. 
Túrta, rendezgette a lomtárat a csűrben, hátha talál néhány használt, üres zsákot, mert úgy okoskodott, hogy ha valamelyik szomszédját megajándékozza vele, az biztos tölt egy-két pohár pálinkát érte. A megfeszített munkától homlokát veríték lepte el, már a lomkupac aljára ért, de egy fületlen, lyukas rafianeccen kívül semmi használhatót nem talált.
– Csalfa, vak remény, ó, csalfa, vak remény! Tudtam én, hogy ezek az orosz költők megbízhatatlanok – gondolta a lírikus, és könnybe lábadt szemmel elkezdett visszapakolni. – Porba hullt remények lobogója, te… – szavalta elcsukló hangon, és a rafianeccet egy gerendából kiálló szegre akasztotta, figyelmeztetésül az utána jövő nemzedékek számára.