Egyszer volt, hol nem volt, az Üveghegyen innen, az Óperen­ciás-kátyún túl, volt egyszer egy kastély. Tartozott hozzá egy udvartartás, úgymint: kincstár kincstárnokkal, her­melinnel, kéjnővel meg alabárdossal és egy udvari cirkusszal. A kincstárnok felelt a birodalom működéséhez szükséges ga­rasok kiutalásáért. Az udvarmester átvette a pénzt a kincstárnoktól, majd szétosztotta. És mivel egy ideje felettébb belejött a hatalomgyakorlásba, igen szűk­markúan bánt a pénzzel, csak egy-egy lendületes pukedli vagy sűrű kézcsókok után volt hajlandó kinyitni a bugyellárisát. A cirkuszra meg pikkelt: félt a bohócoktól, s ingyenélő vircsaftnak tartotta az egész stábot. Ráadásul a porondmester is nagyon a begyében volt, mióta az egy részegen rögtönzött messzepisilő-vetélkedőn le­győzte őt. Márpedig a porondmester felelt az artistákból, kardnyelőkből és fa­kírokból álló udvari cirkuszért, akik fellépéseikkel az uradalom jó hírnevét igyekeztek fenntartani, továbbá olyan kínos ügyeket próbáltak kötéltánccal meg látványos késdobálással lenyomni a plebsz torkán, mint az újabb sarcok bevezetése és az egyre gyakoribb jobbágy­zendülések. 

Udvari bolond nem tartozott a kar­csúsított büdzséjű udvartartáshoz, ezért egy külsős bohócot szerződtettek hakni­pénzért, aki rendszeres időközönként igen mulatságos kis produkciókkal te­relte el a figyelmet a birtokon uralkodó siralmas állapotokról. A késdobálók és fakírok munkaszerződéssel dolgoztak, ezért kussoltak és titokban vicces kis rigmusokat gyártottak arról, hogy az udvarmester melyik testnyílásába mit helyeznének fel.
A bohóc, akinek már többheti gá­zsi­jával tartozott a kincstár, nya­valyog­ni kezdett, hogy márpedig éh­gyomorra buk­fencezni is nehéz, nem­hogy cigány­kereket vetni, és ha ez így megy tovább, ő inkább elmegy epret szedni Berengár királyhoz. Keressenek helyette bicikliző medvét vagy bazári majmot. Az artisták és a porondmester megpróbálták tartani benne a lelket, hogy így meg úgy, lesz pénz, és ha nem is kamatostul, de ta­vaszig biztosan megjön, mire a bohóc azt válaszolta: egy élete, egy halála, a fellépést elvállalja, de csak azzal a fel­tétellel, ha a produkció a kastélyban kialakult helyzetről szól majd.
És lőn. A bohóc nekilátott agyalni, és mire kidolgozta a produkciót, kínjá­ban megivott vagy négy Unicumot és három sört. Mert nehéz dolog ám ez az odaszólogatósdi: bárhogyan is áll hozzá az ember, mesterkélt lesz, és kissé kínos, de most az egyszer meg akarta mutatni, hogy nem egy sima bohóc ő, de minimum egy meszelt képű, Husz Jánosba oltott Hofi Géza.
A produkció láttán a késdobálók, kötéltáncosok és fakírok eltakart szájjal kuncogtak egy sort. Nem tartották túl viccesnek a produkciót, de azért éreztek egy kis bizsergést a rekeszizmuk táján. A pórnépet meg pont nem érdekelte a téma, nem is értették, miről van szó, a tízperces produkció végére a tömeg szétszéledt.
A porondmester lopva az udvar­mesterre pillantott, majd látva az arcát, gyorsan elnézést kért és bezárkózott a budiba. Az udvarmester pisolyogva ma­gához intette a bohócot, gratulált neki, majd kávéra invitálta az irodájába. Hogy miről beszélgettek odabent, miről nem, nem tudni. Mindenesetre a bohóc hirtelen búskomorságba esett, feldugta a fenekébe a csörgősipkát, lenyelte a krumpliorrot, és hátba szúrta magát egy papírvágó késsel, majd kiugrott az udvarmesteri iroda be­csukott ablakán.