Hétfőn eldőlt: Szé­kelyudvarhely városa nem fog tovább fi­nan­szírozni egy élvonalbeli férfikézilabda-csapatot. A döntés nemcsak sportági szinten okoz megrázkódtatást, hanem az érintett játékosok magánéletét is alapjaiban írja át. Komporály Attilát, Buzogány Barnát és Csibi Hunort kérdeztük arról, hogyan élik meg a kialakult helyzetet.

„Tele a hócipőm”

A baróti születésű, 36 éves Komporály Attila már ifi korában Székelyudvarhelyre került, az utóbbi években pedig vezéregyénisége volt a VSK-nak. A csapat legutóbbi hazai mérkőzésén bejelentette visszavonulását – bár nem szívesen tette. – Korábban már lehetett hallani innen-onnan, hogy anyagi helyzetünk nem a legtutibb, így az indokaim között, hogy abbahagyom az aktív kézilabdázást, ez is egyértelműen közrejátszott – mondta Komporály. – Amióta visszajöttem Udvarhelyre, folyamatos volt a bizonytalanság, tele is lett ezzel a hócipőm. Úgy érzem, két-három év még lett volna bennem. Ha marad a csapat, bírtam volna a tempót, lett volna helyem a pályán.

A visszavonuló klasszis szerint a csapat játékosainak nagy része Székelyudvarhelyen képzelte el a jövőjét. – Többen a letelepedést fontolgatták, még a horvát kapus, Ivan Eres is, megszerették a várost és az embereket. Eléggé ledöbbentett minket a helyzet, mert egyet terveztünk, és kaptunk mást – fogalmazott keserűen. – Most mindenki más-más forgatókönyvet próbál felállítani, hogy hogyan tovább. Van még egy bajnokink, talán osztályozó is, de mindenkiben ott a kérdés: mi értelme van még ennek az egésznek?

„Ha nem prioritás, akkor magukra vessenek”

Az udvarhelyi származású Buzogány Barna a téli szünetben tért vissza a VSK-hoz, és jövőjét is a városhoz kötötte volna. A 26 éves kapus azonban most úgy érzi, kisodródott a terveiből. – Engem is sokként ért a hír. Pedig már márciusban lehetett hallani, hogy nem lesz pénz, de reménykedtünk. Mi elvégeztük a ránk bízott feladatot. Nyilván a városnak könnyebb félrenézni, mint megoldást keresni. Ha nem prioritás számukra, hogy egy élvonalbeli csapat minden második hétvégén megtölti a sportcsarnokot, akkor magukra vessenek. Mindenkinek ott van a saját lelkiismerete, ha ezzel együtt tudnak élni, akkor hajrá!

Buzogány személyes életét is átrendezi a bizonytalanság. „A jegyesemnek is jobban feküdt volna, ha itt játszom. Vannak megkeresések, de még nem döntöttünk. Nem jó szájízzel megyek el innen, ha erre kerül sor – ez egyszer már megtörtént velem 2018-ban. Most már nincs mire várni. Nem is szeretnék többet Udvarhelyen játszani, amíg nincs olyan háttér, hogy ne a túlélésre, hanem a hosszú távú tervezésre tudjunk berendezkedni.”

„Az is lehet, hogy abbahagyom”

A 29 éves, gyergyóditrói születésű Csibi Hunor ifista kora óta kötődik Székelyudvarhelyhez, és 2019-es visszatérése óta már magáénak érzi a várost. Most azonban ő is a jövőjén töpreng. – Ez roppant szomorú, főleg a helyi játékosokra van rossz kihatással. Egyszer sem kaptunk bónuszt, ha feljutottunk, az sem honorálják, ha kiharcoljuk a bennmaradást. Ez megöli a sportoló motivációját. Tegyük fel, hogy maradok – de ha a város csak egy másodosztályos csapatot tud eltartani, akkor mi értelme harcolni? A feljutásért, amiben sosem lehet részünk?
Csibi számára a kézilabda már nem az egyetlen út. A Bányai János Szakközépiskolában tanít, szereti is ez a pályát, mert kizökkenti a hétköznapokból, így nem minden a kézilabdáról szól.

– Ez az egyetlen dolog, ami még itt tart. Különben már most venném mindenem, és lelépnék. Mennék, amerre látok, csak el innen.
A sport iránti elhivatottságát ugyan nem adta fel, de most először komolyan mérlegel más utakat is. – Egyre inkább ott motoszkál bennem a gondolat: lehet, hogy most kell lezárni ezt a fejezetet. Őrlődöm a gondolataimmal, tervezgetek, mérlegelek, mert nálam az a kérdés, hogy megéri-e elmenni innen vagy sem. Még nem döntöttem, de akár az is lehet, hogy felhagyok a kézilabdával.

Lesz-e kézilabda Székelyudvarhelyen?

A három játékos története csak egy szeletkéje annak, hogy milyen következményei lehetnek egy városi szintű sportpolitikai döntésnek. Nem csupán sportpályafutások, hanem életek, tervek és közösségek sorsa kérdőjeleződik meg. A kérdés már nemcsak az, hogy lesz-e élvonalbeli kézilabda Székelyudvarhelyen – hanem az is, hogy mi marad a sportból, ha kivonul mögüle a bizalom.