– Hogyan vezetett az útja az élelmiszeripari mérnök szaktól a doktori képzésig?

– Az alapképzést a Sapientia EMTE Csíkszeredai Karán végeztem. Középiskola végén nagyon bizonytalan voltam, hogy milyen irányban folytassam a tanulmányaimat. Sok minden érdekelt, és mindenkinek volt véleménye arról, hogy mit kellene tanulnom. Apukám vetette fel, hogy szerinte az élelmiszeripari mérnök szak illene hozzám a leginkább, én pedig elkezdtem utánanézni, mit is takar ez a terület. Egyre jobban megtetszett, és önkéntelenül is elkezdtem nézegetni az élelmiszerek összetevőit: kíváncsi lettem, hogy az a sok ismeretlen anyag milyen célt szolgál. Így végül ezt a szakot választottam, amit utólag egyáltalán nem bánok, nagyon hálás vagyok édesapámnak, hogy ebbe az irányba terelgetett.

Az alapképzést követően szintén Csíkszeredában, a Sapientián folytattam tanulmányaimat Fenntartható biotechnológiák mesterképzésen. Az alap- és mesterképzéssel párhuzamosan elvégeztem a pszichopedagógiai modul I. és II. szintjét is a Sapientia Tanárképző Intézetében. Jelenleg a Debreceni Egyetem Élelmiszertudományok Doktori Iskolájában vagyok doktorvárományos, emellett Élelmiszerbiztonsági és -minőségi mérnök mesterszakon is tanulok.

– Miért választotta annak idején a Sapientia EMTE-t az alapképzéséhez?

– Középiskola végén elvittek minket az egyetemi nyílt napokra. Ez kiváló lehetőség volt arra, hogy betekintést nyerjünk az egyetem világába, és kis ízelítőt kapjunk az ottani lehetőségekből. Bemutatták a szakokat, meséltek arról, hogy a Sapientia egy kisebb egyetem, ahol az oktatók jobban oda tudnak figyelni a hallgatókra, és nagyon családias a hangulat. Számomra ez hatalmas élmény volt, hiszen korábban soha nem jártam egyetemen, és szinte azonnal beleszerettem a helybe. Úgy érzem, valahol mélyen már akkor eldöntöttem, hogy ott szeretnék tanulni. Később más egyetemek is szóba jöttek, de ez az élmény olyan intenzíven élt bennem, hogy végül csak a Sapientián tudtam elképzelni magam.

– Volt olyan oktató, aki meghatározó szerepet játszott az egyetemi évei során?

– Valamilyen szinten minden oktatóm hatással volt rám, mindenkit nagyon értékesnek tartok, és a mai napig nagy öröm számomra, ha valamelyikükkel találkozhatok, beszélgethetek. Aki viszont különösen nagy hatással volt rám, az dr. György Éva tanszékvezető. Már az első perctől nagyon megkedveltem, szerettem az óráit, különösen a laborórákat. Mindig nagyon felkészült volt, minden apró részletre odafigyelt, és képes volt mindenkivel megszerettetni a mikrobiológiát. Több mint tíz éve ismerem, és valamilyen formában mindig ott állt mellettem, amit ezúton is köszönök neki.

–  Milyen alapokat adott a Sapientia a későbbi akadémiai pályájához?

– Megtanította azokat az alapokat, amelyekre később is támaszkodhattam. Hallgatóként sokszor nem értettük, miért tanulunk ennyi különböző tantárgyat, de utólag minden értelmet nyert, és ma már látom az összefüggéseket. Az egyetemi éveim alatt háromszor vettem részt TDK-n és kétszer OTDK-n, ami hozzájárult ahhoz, hogy a PhD képzés során bátrabban menjek konferenciákra. Nagyon hálás vagyok a tanáraimnak, akik akkoriban bátorítottak, segítettek, és megmutatták ennek a pályának egy kis szeletét.

–  Mikor körvonalazódott Önben, hogy doktori képzésre jelentkezne?

– Az alapképzés során lehetőségem nyílt két hónapot eltölteni egy debreceni élelmiszeripari vállalatnál az Erasmus+ program keretében. Ez idő alatt nagyon megszerettem a várost, és úgy mentem haza, hogy egyszer még visszatérek. Akkor talán magamnak sem mertem bevallani, de valahol mélyen tudtam, hogy PhD-hallgatóként szeretnék visszamenni. A mesterképzéssel párhuzamosan egy húsipari vállalatnál dolgoztam, leginkább HACCP-felelős munkakörben. Közben azonban egyre inkább éreztem, hogy nem az ipar áll hozzám a legközelebb: sokkal jobban vonzott az egyetemi légkör és a kutatás. A mesterképzés végére már világosan körvonalazódott bennem, hogy doktorálni szeretnék. Felhívtam György Éva tanárnőt, elmondtam neki a terveimet, ő pedig rövid időn belül megszervezett egy találkozót a jelenlegi témavezetőmmel. Hamarosan már a kutatási tervemet írtam, és Debrecenben lettem doktorandusz.

–  Mi volt a legnagyobb kihívás a doktori tanulmányai során?

– Két dolgot emelnék ki: a magányos munkát és a költözést. A PhD-képzés első két évében mikrobiológiával foglalkoztam. Nagyon sok volt a munka, és általában egyedül dolgoztam a laborban. Előfordult, hogy éjfélig bent maradtam, sőt sokszor hétvégén is dolgoztam. Ez az időszak szellemileg és fizikailag is megterhelő volt. A költözés sem volt könnyű. Bár nagyon szerettem volna Debrecenben élni, amikor eljött a nap, és valóban el kellett költöznöm, az nehéz és fájdalmas volt. Erőt vettem magamon, magam mögött hagytam mindent, és követtem a célomat. Az első hónapok nehezek voltak, de cserébe olyan nemzetközi közösségbe kerültem, amilyenről álmodni sem mertem. Kezdetben furcsa volt, hogy angolul kellett megszólalni, de mindenki örömmel fogadott, és az első perctől azt éreztem, hogy oda tartozom. Ma már a világ számos országából vannak barátaim, és ez leírhatatlan érzés.

– Volt olyan időszak, amikor elbizonytalanodott?

– Természetesen. Másodéves koromban egy szakmailag nagyra becsült személytől olyan negatív kritikát kaptam a személyiségemmel és a szakmai énemmel kapcsolatban, amelyet egyáltalán nem tartottam igazságosnak. Akkor ez nagyon mélyen érintett, megkérdőjeleztem önmagamat, és egy pillanatig azon is elgondolkodtam, hogy befejezem a tanulmányaimat. Adtam magamnak néhány nap gondolkodási időt, majd amikor lenyugodtam, tudatosítottam magamban, hogy nem az határozza meg az értékemet, amit valaki más gondol rólam. Tisztában voltam azzal, hogy nem az vagyok, akinek ő látott, és be akartam bizonyítani, hogy tévedett velem kapcsolatban. Végül elvetettem a PhD befejezésének gondolatát, amiért azóta is hálás vagyok magamnak. A tanulság számomra az, hogy nem szabad hagyni, hogy mások elbizonytalanítsanak: tisztában kell lennünk a saját értékeinkkel, és követnünk kell a céljainkat.

– Ön szerint mi szükséges ahhoz, hogy valaki sikeres legyen az akadémiai pályán?

– Kitartás, következetesség és együttműködési hajlandóság. Az akadémiai pálya szerintem élethosszig tartó utazás, amelyről kitartás nélkül könnyen le lehet sodródni. Fontos tudatosítani, hogy ezen a pályán nem azonnal jön a siker, és a befektetett munka nem mindig arányos a megtérüléssel. Mégis következetesen kell dolgozni, mert előbb-utóbb meglesz az eredménye. Az együttműködési hajlandóság szintén kulcsfontosságú. Ma már elképzelhetetlen, hogy valaki teljesen egyedül vigyen véghez egy kutatást vagy írjon meg egy cikket. Minél több területről dolgoznak együtt a szakemberek, annál sokszínűbb és megbízhatóbb eredmények születhetnek.

– Visszatekintve változtatna valamin a saját tanulmányi vagy karrierútján?

– Valószínűleg semmit. Minden, ami velem történt, tanított valamire. Minden munkám által több lettem, fejlődtem, és azért vagyok ma az, aki vagyok, mert ezeken végigmentem. Mindig igyekeztem megragadni a lehetőségeket és kilépni a komfortzónámból. Az elmúlt tíz év sokat adott a személyiségemhez: magabiztosabb és nyitottabb lettem, és egy kiváló közösség tagjává váltam.

– Hogyan képzeli el a doktori képzés utáni időszakot?

– Ez a kérdés egyre aktuálisabb, hiszen közeledem a PhD-képzés végéhez, ami egyszerre izgalmas és ijesztő. Az elmúlt négy évben pontosan tudtam, mi a dolgom, hol a helyem, és milyen feladataim vannak. A jövőt illetően több utat is látok magam előtt, de mivel jelenleg tudományos segédmunkatársként a Debreceni Egyetemen dolgozom, és mesterképzésben is részt veszek, egy ideig még biztosan az egyetemi közeg része maradok. Hosszú távon is inkább az egyetemi szférában tudom elképzelni magam, de nem zárkózom el más lehetőségektől sem.

– Milyen kutatási témákkal foglalkozik jelenleg?

– Jelenleg két témakörrel foglalkozom: a növényi kivonatok vizsgálatával és a kovászos kenyérrel. Az egyetemi éveim alatt hallottam egy mondatot: „Élelmiszerre mindig szükség lesz, így élelmiszerekkel foglalkozó szakemberekre is.” Ez ma is teljes mértékben igaz, sőt az egészséges táplálkozás térnyerésével egyre fontosabb, hogy olyan szakemberek dolgozzanak ezen a területen, akik nemcsak az élelmiszerek minőségét és eltarthatóságát vizsgálják, hanem azt is, hogyan járulhatnak hozzá az egészséges élethez.
Alap- és mesterképzés során is növényi kivonatokkal foglalkoztam, főként gyümölcsökből készült kivonatokkal, és szerettem volna ezen a vonalon maradni. A doktori kutatás során gemmoterápiás kivonatokkal, vagyis rügyekből és hajtásokból készült kivonatokkal kezdtem foglalkozni. Lenyűgözőnek tartom, hogy a természet milyen erős potenciállal rendelkező növényi részeket rejt.
A kovászos kenyér kutatásába tavaly kapcsolódtam be. Nagymamáink kovászos kenyere ismét fénykorát éli, mi pedig szeretnénk minél pontosabban megérteni, milyen változások mennek végbe a fermentáció hatására, és mitől olyan ellenállhatatlan ez a kenyértípus.

– Miben különbözik leginkább a doktori képzés az alap- vagy mesterképzéstől?

– Az alap- és mesterképzésben inkább az elméleti tananyagon van a hangsúly, azon, hogy minél több tudással vértezzenek fel. A doktori képzésben viszont a kutatás kerül előtérbe. Meg kell tanulni saját ötletekkel előállni, megoldást találni a váratlan problémákra, egyénileg és csapatban dolgozni, kezelni a nyomást és jól beosztani az időt. Ez néha nagyon nehéz, és komoly rugalmasságot igényel. Van, amikor hat órát dolgozol, máskor tizennégyet; előfordul, hogy két hétig nincs hétvégéd, aztán hosszabb ideig minden hétvégéd szabad. A doktori képzés során meg kell tanulni cikket írni, posztert készíteni, előadást tartani, konferenciára menni, akár egyedül is. Teljes mértékben ki kell lépni a komfortzónából, ami kezdetben ijesztő, de hatalmas lehetőség a fejlődésre. Alap- és mesterképzésen hallgatóként kezelnek, doktori képzésben viszont már kollégaként.

– Mit tanácsolna a jelenlegi sapientiás hallgatóknak, akik hasonló pályát fontolgatnak?

– Azt, hogy jól fontolják meg, mert ez a pálya egy életen át tartó folyamatos fejlődést, új ismeretek elsajátítását és kitartást igényel. Sosem jön el az a nap, amikor azt mondhatjuk: kész, többet nem kell tanulnom. Mindig lesznek új ismeretek, új kihívások, és folyamatosan helyt kell állni. Szükség van kritikus gondolkodásra, a szakkifejezések pontos használatára és arra, hogy új ötletekkel, megoldásokkal járuljunk hozzá a tudomány fejlődéséhez. Az is kulcsfontosságú, hogy jól válasszuk meg azt a közeget, ahol elindítjuk a szakmai pályánkat, mert egy támogató közösségben nemcsak könnyebb fejlődni, hanem a legnehezebb időszakokon is könnyebb átlendülni. Ha pedig valaki úgy érzi, hogy erre a pályára született, és kitart a céljai mellett, akkor az akadályokon is át tud majd lendülni.