A ré­gi, 1942-es újságcikkek sze­­rint már a magyar hon­védség bevonulásakor meg­fogalmazódott az a gon­dolat, hogy az erdővidéki székelykaput felajánlják a kormányzónak. Ennek bizonyítására még nincs 1940-ből származó forrá­saink. Az előző írásban kitértem a székelykapu-állí­tás akkori körülményeire is. A mai ismereteink alapján az erdővidéki székelykapu-állítás, valamint ennek a szé­kelykapunak a későbbi fel­ajánlása a kormányzónak, az olaszteleki Biró István felsőházi tagnak köszönhető.
Az 1940–1942 közötti idő­intervallumban az erdővidéki (hegyfarki) székelykapu sor­sáról nagyon hiányosak az is­mereteink. Megjegyzem, hogy soha nem nevezték ke­reszt­úti kapunak, hanem hegyfarki (erdővidéki) székely­­kapunak. Az 1942-ben megjelenő újságcikkekben és később is több formában előfordul különböző néven: Horthy Miklós-kapu, Horthy Miklós-díszkapu, Horthy Mik­lós székely díszkapu, Horthy Miklós-székelykapu, Székely­föld diadalkapuja vagy a Nemzet kapuja.

A kormányzó számára a „székelykapu-ajándékozás” nem volt szokatlan, hiszen mint azt korábban írtuk, a visegrádi Horthy Miklós-telep átnevezése idején a Fenyédről származó II. Dávid Mózes oszlopdíszes, nemzeti színűre festett kaput készített 1926-ban a kormányzó számára.
A székelykapu-ajándékozás ezzel nem ér véget. 1940 vé­gén Sztuhala Mihály Ferenc kolozsvári faszobrász, asztalosmester, aki az asztalosság mellett jártas volt a népi díszítő művészetben is, tiszafából kis méretű dísz székelykaput készít és ajándékoz a kormányzónak. Erről tudósít többek között az 1941. január 6-án Kolozsváron a Magyar Újságban megjelent újságcikk is. Az asztalosmester, faszobrász elmondása szerint az általa tanulmányozott szak­könyvek alapján készíti a kis díszkaput. A dísz székelykapu formáját és díszítésének alapját a háromszéki székelykapuk ács­munkájához és díszítéséhez igazítja.
Az erdővidéki székelykapu 1940. szeptember 12-i és a kenderesi Horthy-birtokra állítása, 1942. július 30. közötti időszakról, a székelykapu sor­sáról nagyon kevés isme­rettel rendelkezünk.

A székelykapu 1941. június 17-én még eredeti helyén áll, amelyet egy korabeli fény­képfelvétel is megörökít. Ez a felvétel Kállay Miklós miniszterelnök székelyföldi útja során készült (Bene László gyűjteménye, 9-es kép). Szin­tén értékes dokumentumnak tekinthető az 1941 júliusában Szilágytőről írt levél, amelyben az olaszteleki Balázsi Károly tanító-tanár még a székelykaput az eredeti helyén, vagyis a keresztútnál említi. A fenti adatok ismeretében a kaput a keresztútnál az időjárási körülmények jól kiszárítják, ezért 1942-ben elbontják azt a kormányzónak tett felajánlást követően.
Az 1942-ben megjelent új­ságcikkeket alapul véve a kapuállítók állítása szerint a kaputest cserefája 1940-ben nagyon nyers volt, fa­ragásra alkalmatlan, így leginkább csak festeni tudtak a kaputest felületére. Az 1942-re megfelelően kiszáradt, és ekkor újrafaragták az erdő­vidéki székelykaput. Az újra­faragást követően a díszítő orna­mentikáját teljes egé­szé­ben megváltoztatták – ez díszítésében jelentősen eltért a honvédek bejövetelekor állított székelykapu mintázatától.

Forrásaink alapján a régi 1940-es és az új 1942-es székelykapun, azaz mindkét kapun dolgozó személyek a következők: a vargyasi Sütő Béla, az olaszteleki Ferencz Lajos, az erdőfülei ácsmester id. Nagy Fábián és ácsinas fia ifj. Nagy Fábián. Az 1940-es székelykapu-állítók neve mellé 1942-ben újabb tehetséges ezer­mester csatlakozik, a szentivánlaborfalvi Jakab László. Haáz Sándor rajz­tanár, néprajzos is társul Székelyudvarhelyről, és a kapu díszítésén munkálkodik (az 1942-ben megjelent sajtó­cikkek nagyon gyakran írják helytelenül Haág, illetve Haás formában a nevét).
A székelykapu-faragók és -állítók köré néhol Erdővidéki Küldöttségnek, máshol Székely Küldöttségnek nevezett bizott­ság szerveződik, amely jelen van 1942. július 30-án a kenderesi székelykapu-állítás és -avatás ünnepén. Az öttagú küldöttség közül tulajdonképpen csak kettő erdővidéki, a többiek Székelyföld más vidékéről szár­maznak: Háromszékről, valamint Székelyudvarhelyről és környékéről. Vitéz Biró István (Olasztelek) tartalékos százados, aki a bécsi döntés után Erdővidék falvaiban önkéntes nemzetőrséget hoz létre. Az ő kezdeményezésére készül az erdővidéki honvédeket váró székelykapu, amelyet felajánl 1942-ben a kormányzónak. A Biró István vezette székely delegáció további tagjai: Márkó József református lelkész (Olasztelek) – aki az 1940-es erdővidéki székelykapu-állításban is szerepet vállal, Haáz Sándor tanár, népraj­zos (Székelyudvarhely), aki a kenderesi kapu festésén dol­gozik, dr. Dániel Áron (Szentegyháza), aki az Or­szágos Magyar Sajtókamara főügyésze, a Magyar Nem­zet­politikai Társaság elnöke, 1944 augusztusától Udvarhely vármegye ispánja, valamint Páll Ferencz (Szentivánlaborfalva) malomtulajdonos, mecénás. Az utóbbi személy, mint jó hazafi, Rétyen kétholdas területet adományoz a 24. Honvéd Bajtársi Egyesület­nek emlékpark kialakítására, ő finanszírozza a 24-es hon­védszobor állítását is Ré­tyen, a Székely Mikó Kollégium gondnoki feladatait is ellátja, a kollégium lelkes támogatója.
A szentegyházi dr. Dániel Áron, valamint a szent­iván­­laborfalvi Páll Ferenc ma­lomtulajdonos sze­rep­vál­la­lása még nem tisztázott tel­jességében, bár utóbbiról sejt­jük, hogy a székelykapu ken­deresi felállításának ő volt a legfontosabb anyagi tá­mogatója, és az egyetlen olyan személy, aki székelykapu-tulajdonos volt a Székely Kül­döttségben. E kapu 1934-ben készült és a mai napig áll Szentivánlaborfalván, a Háromszéken található családi kúria előtt, faragója a helyi mesterember, Márkos Béla.