A lakóházak jellemzően csak részlegesen vol­tak fűtve. Napközben több­­nyire a szabadban dol­goztak, a házba csak étkezni, aludni tértek be. A konyha volt a ház melege, főként a főzés miatt, így gyakran itt kapott helyet a pihenésre szol­gáló lóca vagy padláda. A lakószobák hő­mérséklete esténként akár 25 Celsius-fok körüli le­hetett, de reggelre 12-14 Celsius-fokra is visszahűlt – vastag duny­hákkal, paplanokkal vészelték át az éjszakát. A rendszeres hőmér­séklet-ingadozás nem­csak ener­giatakarékos volt, ha­nem edzettebbé, ellenállóbbá tette a szervezetet.
A tető alatti födém pad­lás felőli oldalán gyakran al­kalmaztak döngölt agyagot vagy téglaburkolatot. Ennek elsőd­leges célja nem a hőszigetelés, hanem a tűzterjedés lassítása volt. Az ablakok szigetelését sem modern tömítéssel oldot­ták meg, hanem egyszerű, há­zi módszerekkel: például a „zoknival” – ez a varrott, textil­lel töltött vékony és hosszú zsák a belső és külső ablak közé helyezve hatékonyan csök­kentette a légáramlást, és elvezette a leolvadó jégvirág nedvességét. Az ablakot éj­sza­kára súlyos sötétítővel le­takarták, így iktatták ki annak hideg felületét.
A mai felújítások során a hőszigetelést a hagyo­má­nyos szerkezetekhez iga­zít­va kell tervezni. Egy rosszul kiválasztott szige­telőanyag töb­bet árt, mint hasz­nál: hő­hidak esetén pené­sze­dést, egyébként faanyag­-károsodást, szerkezeti rom­lást okozhat. Különösen fon­tos a páraáteresztés figye­­­lem­­bevétele. A fa- és vályog­alapú szerkezetek „léle­gez­nek”, így a túlzottan zárt szi­getelőrétegek (pl. polisz­tirol) hosszú tá­von súlyos problémákat okoz­hatnak, ha ezt a kifelé tartó pára­diffúziós folyamatot a ház külső fe­lületén lezárják.

Az ásványgyapot-, kőzet­gyapot-szigetelések párazáró fólia beépítését igénylik az épület belső oldala felől, a hosszan tartó nyári melegekben azonban át tudnak melegedni. Vannak alternatív természetes hőszigetelő anyagok, mint a kendergyapot vagy a fagyapot, kiemelkedően jó páratechni­kai tu­lajdonságokkal bírnak. Ezek az anyagok nem­csak hogy jól tartják a hőt télen, hanem a nyári meleg ellen is hatékony védelmet nyújtanak. Polisztirén szigetelés egyedül a betonfelületek esetén ajánlott.
A régi épületek felújításánál gyakori akadály, hogy nem lehet mindenhol hőszigetelni – például vakolatdíszes hom­lokzat, utcafronti épület vagy örökségvédelmi korlátozás mi­att. Ilyenkor érdemes kom­penzáló hőszigetelésben gon­dolkodni: ha nem lehet minden falat szigetelni, akkor amit le­het, azt fokozottabban. Így is jelentős energiamegtakarítás ér­hető el.
Nemcsak a padlás, hanem a padló alatti hőszigetelés is elképzelhető, ha a padlószint alatt szellőztetett légrés biz­tosítja a nedvességmentes kör­nyezetet. Egyes esetekben az is megoldás lehet, hogy nem a padlót, hanem az alapot szigeteljük belülről, így a talaj hőtömege télen temperálja, nyáron hűti a lakóteret.
A tetőtér fokozott hő­szi­­getelése az egyik legha­tékonyabb módszer – itt a legkisebb beavatkozással ér­he­­tő el a legnagyobb ener­gia­­hatékonyság. Különö­sen fon­­tos a párazáró réteg meg­fe­lelő kialakítása, valamint a szellőző légréteg biztosítása a hőszigetelés felett, hogy a bejutó pára ki tudjon száradni.
A homlokzati hőszigete­lésnél sokan automatikusan polisztirolt választanak, pedig ez régi épületek téglafalainál kockázatos. A tégla ugyanis jóval páraáteresztőbb, mint a polisztirol, így a fal bel­se­jé­ben felgyülemlik a ned­vesség, ami hosszabb távon szer­kezeti károkat, só­kivi­rág­­zást, penészedést, sőt gom­­­básodást is okozhat. A va­kol­ható ásványgyapot vi­­szont jól működik: pára­át­eresztő, egyenletes felületet ad, és hosszú távon is stabil meg­oldás. Betonfalaknál a po­lisztirol használata ke­vés­bé problémás, mivel a be­ton párazáróbb anyag, de a ter­mészetes anyagok hasz­nálata itt is kívánatosabb.
Belső hőszigetelés esetén különösen körültekintő terve­zés szükséges. A belső szige­telés hatására a falban kívülről nézve bennebb tolódik a har­matpont – vagyis az a réteg, ahol a pára kicsapódhat –, így könnyen nedvesség gyűlhet össze a szerkezet belsejében. Ennek megelőzésére pon­tos hő- és páratechnikai szá­mítás, valamint megfelelő anyag­választás szükséges. A belső szigeteléshez jól használható a kendergyapot, amely a fától is jobb páraáteresztő képességű. Párazáró fóliával, lehe­tőleg újrahasznosított bur­koló­ele­mekkel – például desz­kával vagy természetes gipsz­karton­nal – kiegészítve jó meg­oldás alakítható ki. Az OSB lap, bár népszerű, formaldehid-tar­talma miatt nem ajánlott természetes lakókörnyezet ki­alakításához. Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy az OSB párazáró, így ha egy régi faház külső falfelületére szereljük, gondot tudunk vele okozni.
Fontos megemlíteni, hogy az épület egészének szellő­zését mindig biztosítani kell. A túlzott légzárás – például ablakcserével kombi­nált tel­jes hőszigetelés ese­tén – a ter­mészetes lég­mozgások meg­szűnéséhez, pe­né­szedéshez, levegő­minő­ség-romláshoz ve­­zet­het. Ha nincs mód gépi szell­őzés beépítésére, akkor a természetes átszellőztetést (például ellenkező oldalon elhelyezett nyitható nyílászárók) kell biz­tosítani.
A hagyományos épületek megőrzése nemcsak kulturális és esztétikai kérdés, hanem erkölcsi kötelesség is. Egy már álló ház „zöldebb”, mint bármilyen új épület – még akkor is, ha passzív házként vagy természetes anyagokból készül. A bontás mindig vesz­­teséggel jár: a múlt egy darabját tünteti el. Ma gyak­ran a rosszul elgondolt hő­szigetelések vezetnek épület­károsodáshoz, gombáso­dás­hoz, bontáshoz – és légúti be­teg­ségekhez. Ezért minden egyes felújítási döntésnél szem előtt kell tartanunk: nem­csak lakhatóságot, hanem szemléletet is közvetítünk – a múlt iránti tisztelettel, a jövő iránti felelősséggel. Egészséges hőszigetelést kívánok minden­kinek!