„Ex-baka, nyugalomba lépett színész, ex-divatlap-segédszerkesztő és vándor-költő. Szilaj csikó a honi poézis mezején, sem féket, sem kantárt, sem zablát, sem nyerget nem tud tűrni. Verset sokat ír, akár szabályosat, akár nem, az mindegy neki. Kár a talentumnak annyira elvadulni! Utóbbi időkben a híres Vahot Imrének, a Pesti Divatlap szerkesztőjének volt fegyverhordója. Még fiatal fiú, s míg a must ki nem forr, mindig jó bort lehet belőle remélni. Várjunk tehát, hiszen magyarok vagyunk, és megtanulhattuk a várást! Addig is útravalóul hallja tőlünk, hogy a versfaragás nem költészet; a szabálytalanság nem zsenialitás; a vastagosság nem művészeti ízlés – és nem egyedül a bor, prófont [katonakenyér] bakancs- és bakakabátban, de nem is a fáklyafüstben rejlik a költészetihlető éter. Vigasztalja azonban magát, mert merész a fiatal sas röpte, de nem vakmerő, de a dicsőítő orkán, mely a Divatlapból fúj rá, elsodorhatja őt a semmiségbe.” Kedves Olvasóm! Ki nem találnád, hogy a fenti mondatok Petőfi Sándorról szólnak, mégpedig Kovacsóczy Mihály és Császár Ferenc szerzőpáros Magyarkák című írói lexikonából, amely Lipcsében és névtelenül jelent meg. A hivatalos cenzúra örömmel fogadta és arra biztatta a besúgó könyvügynököket, akiket foglalkoztatott és fizetett, hogy terjesszék. Kovacsóczy Mihály neve nem található meg a kortársai által szerkesztett lexikonokban, és azóta is rendre kimarad, pedig a maga korában ismert közszereplő volt. Gödöllőn született 1801-ben, sokáig főuraknál nevelősködött, aztán ügyvéd, író és lapszerkesztő lett. Volt akadémiai tanár, nyelvújító, színházigazgató, könyvkiadó. Csak úgy ontotta magából a verset, novellát, hírlapi cikket, egyháztörténeti tanulmányokat. Mintegy negyven kötete jelent meg. Írói munkásságának legfőbb ékessége a Magyarkák című lexikon, amiből fent idéztem a Petőfi Sándor-szócikket. E lexikont az irodalomtörténet úgy tartja számon, mint a gonosz szellemességgel kiagyalt rágalmazás kézikönyvét. Illyés Gyula 1943-ban, a hasonló időkre mutató példabeszédében így ír róla: „Lelki épüléssel forgathatják azok is, akik a szerző nyomdokain járnak, s azok is, akik netán a könyv igen nagyszámú hőseinek sorsára szorulnak.” 

Kovacsóczy tehetséges volt… a gyalázkodásban és a hatalom szolgálatában. Az ilyen alakokat nevezik udvari költőnek. A 17. században tűntek fel, amikor a spanyol uralkodói udvari etikett előírásban rögzítette és a maga szája íze szerint szabályozta alkalmazásukat az udvari történetírókkal együtt. Többnyire csak a nevük maradt fenn, műveik nem bírták az örökkévalóságot. „Sasnak való fészekben verebek csiripeltek” – írja Takáts Sándor 1921-ben A régi Magyarország jókedve című könyvében a Habsburgok bécsi udvartartásában élő és onnan busás jövedelmet húzó versfaragókról. Személyüket nem, de mesterségüket tartósítja a mindenkori hatalmi cinizmus. Ma már nemcsak a hivatalos babérkoszorúról ismerhetők fel, hanem arról is, hogy műveikkel úgymond a közjót szolgálják és megpróbálják elhomályosítani önös érdekeiket. Nem a műveik népszerűek, hanem ők tetszelegnek hamisított népszerűségben, és megtalálhatók a diktátorok és politikai pártok holdudvarában. A modern korok diktatúrái követik a régi századok példáját, de nem elég számukra néhány személy, arra törekednek, hogy minden szabad szerzőből udvari költőt faragjanak. Íme, egy romániai, 1962-es Előre-újságcikk, amely az Írók Országos Értekezletéről közöl egy névtelen felszólalást: „Sz. Gy. [Szabó Gyula?] a (…) című regényének harmadik kötetében megírta, hogyan léptek a parasztok a kollektivizálás útjára, láttuk, hogy nem akarja cserbenhagyni hőseit, tovább akarja kísérni őket új fejlődésükben, a szocializmus útján. Hozzásegítettük, hogy terepre mehessen és bejárhassa a legerősebb kollektív gazdaságokat. T. I. [Tóth István?] költőtársam hosszú ideig a hermetizmus hatása alatt állt. A szerkesztőség vele szemben is igényességet tanúsított; az elmúlt években T. I. költészete szépen fejlődött. Ma olyan verseket közöl, amelyek lelkesedéssel szólnak az egész közösségünket átható érzésekről.” Az újságcikk névtelen szerzősége csak a lekezelt olvasók felé volt érvényes, hiszen az értekezlet résztvevői szemtől szemben hallgathatták… és félhettek tőle. Érdekes a cikkben az is, hogy nem közli a megbírált írók nevét, csak nevüknek kezdőbetűit, ami persze könnyedén feloldható volt az akkori olvasók számára is, és a könyveik címét is zárójelben kipontozza. Annyi azért elmondható, hogy ez a Magyarkák-lexikonhoz képest akár jobbító törekvésnek is tűnhetett, viszont egyben homályos vád és a gyanakvás elhintése, hogy kik „nem” udvari szerzők igazán. Reszkessetek, írók, kik szabadon akartok alkotni!

A bolondság örök időkre tartósított: minden azon múlik, kinek/minek a szolgálatát választod.