Az Úr, midőn épp az ember gondjára szánt Földjét for­mázta, va­lószínűleg előtte klóros vízben kezet mo­sott, hogy véletlenül se fertőzze meg Sárgolyóját. És amint azt gombolygatta-gombolygatta, a tenyerén szá­mára ismeretlen fehér kristályok jelentek meg. Ugyanis ahol klóros keze a golyó nátriumtartalmú ré­­­­szeihez ért, ott só ke­letkezett. Nézegette, majd nyelv­hegyével érintette a szemcséket. „És látá Isten, hogy jó.” De miután az ember kereszthitrendje ön­hatalmi kéz­be került, sok minden fo­kozatosan félresiklott.

Első alkalommal hat­van­két esztendővel ez­előtt jártam a parajdi sóbányában, ahol máig fe­lejt­hetetlen élményeim egyikét él­hettem meg.
Édesapámmal ketten voltunk a mélyben; az igazi mélyben!

Hogyan, hogyan nem in­tézte, azt nem tudom, de en­gem, a tízéves gyermeket is leengedtek. Arra viszont pon­tosan emlékszem, hogy nyakba akasztós, akkuval ellátott fej­lámpás védősisakot kaptunk, s mielőtt a liftbe léptünk volna, vendéglátóink körülbelül tízperces munka­védelmi felkészítőt tar­tottak.

Beszédes bányászok tár­sa­­ságában, dróthálós lift­kabinban, több mint ötpercnyi ideig ereszkedtünk. Odalent aztán megláttam, hogy önjáró kör­fűrésszel miként hasítják a sófalat, légkalapáccsal mi­ként zúzzák nagyolva, és miként rakják markológéppel a teherszállító járműre stb. Ezek a dolgok elvarázsoltak. A legérdekesebb számomra mé­gis a bányatér-alakítás mód­ja volt, amit így utólag egy inverz bábeli toronynak képzelek. A másik tetsző dolog a só tisztább-szennyezettebb, ezért más-más keménységű rétegei ritmikusságának a szemet gyönyörködtető lát­­­ványa volt. És az, hogy fejtés közben, időnként ha­talmas keresztmetszetű tar­­tó­elemeket képeztek ki a már leállított kitermelés után felhagyott felsőbb szint alátámasztása vé­gett. Akkor sem volt minden száraz, itt-ott víztócsákat is láttam.

Parajd elődtelepülése már a római korban ren­delkezett sófejtőkkel. De az a hatalom Kr. u. 271-ben összecsomagolt, légióit ha­­­­zapakolta, s mindent sza­badjára hagyott. Végül – a sok-sok vándorló nép jövés-menése után válhatott a 14. századtól kezdődően a keleti székelység nemzet sójaként emlegetett kincsének a birtokosa, amit maga Mátyás király is meg­erősített. Székelyföld lakói ezzel a készlettel – mint nem­zeti vagyonnal(!) – 1562-ig ren­delkeztek szabadon. Persze nem a mai nemzetfogalom ér­telmében, mert akkor „a székely »náció« vagy székely nemzet megnevezés nem kü­lön népet jelentett, hanem külön jogrendszerhez tartozó népséget” (Pál-Antal Sándor).
Ám a székely szabad­ság­jogokkal állandóan baj volt, amiért több alkalommal láza­doztak is. Ezért nem simogatta őket a történelem, hanem mindig visszaütött. Ahogy a székely mondás tartja: kéz­háttal, hogy ne kéküljön! A ha­­talom pedig – a székelyek sorozatos lázongásai miatt – sós kézháttal ütött vissza. Az I. Ferdinánddal párhuzamosan Kelet-Magyarországon ural­ko­dó II. János király a szé­kely sóbányákat állami mono­póliummá nyilvánította, és elrendelte a sóbányák őrzé­sét.
Ezt tekintem a mai végzet gyökerének!

Ennek alapvető követ­kez­ményeként – mint Felsősófalva tartozéka – 1564-ben, hivatalos településként létrejött Parajd. A kitermelésirányításra pe­dig Sófalván létrehozták a kamara­ispánságot – tkp. az első Sóhivatalt. Aztán 1669-ben Parajd mégis önállósult, de nem gazdaságilag. 1690-ben pedig, amint bekövetkezett az Erdély teljes önállóságvesztését jelentő Habsburg-fennhatóság győzelme, az új hatalom az önálló településként talált Parajdra is rátette a kezét. Ennek gazdasági következménye a parajdi, modernnek tekinthető sóbányák fennhatósági meg­nyitása volt. A parajdiaknak pedig némi fizetség árán csak a csákányok, pörölyök és ha­sítóékek, lapátok, talicskák, csillék kezelése-mozgatása ju­tott. Ennek ellenére lakossága gya­rapodott, a település je­lentősége nőtt, és mindkét szomszédos Sófalva is az alá­rendeltségébe került.

Bányavíz akkor is volt, de nem azt hasz­nálták fel egy szabadtéri fekete és büdös vizű, ám imádnivalóan gyógy­hatású szabadtéri sósfürdő kialakítására, hanem a Só­hátat megkerülő Korond-patak nyugati lejtőjén levő me­dencébe felfogott vizet vezették előre a strandhoz. Abban az időben még nem léteztek azok a nyegle egészségügyi elvek, amelyek miatt ma már kiszűrnek a vízből minden valamirevaló iontartalmú le­rakódást, hogy menő legyen a strandolás. Ma már a víz se nem fekete, se nem büdös, de eredeti összetételét soroló tábláját nem írták át. A hitet meg kell őrizni!

Miután megbuk­tatták az Osztrák­–­Magyar Monarchiát, az 1920-ban újon­nan meg­ala­kított Román Királyság, tőle 1947-ben, a kommunista puccs révén a Román Népköztársaság, ille­tő­leg annak 1965-ben át­koz­­metikázott jogutódja, Románia Szocialista Köz­tár­saság bir­tokolta a sóbá­nyát. Mind ez idő alatt végig központi hivatalok ke­zelték a sótulajdont, a ki­termelést, forgalmazást, a nye­re­ség­bevételt – osztásról alig be­szélhetünk. És akárcsak ko­rábban, a parajdiaknak némi fizetség árán csak a csákányok, pörölyök és hasítóékek, la­pátok, talicskák és már egy-egy nehézgép ke­ze­lése-mozgatása jutott.
Bár a szocializmus állan­dóan hangoztatott hazug alap­jelszava a „minden közös, minden a miénk” volt, a só­bánya mégsem kerülhetett községi tulajdonba.

1990 után pedig, a „szabad világban”, mintha mi sem történt volna, a só állammo­nopóliumi tulajdon maradt. Csupán annyi változott, hogy a szocialista Országos Só­hivatalt részvénytársasággá ala­kították. Tulajdonrészének 51%-át a román állam, 49%-át pedig egy Tulajdonalap Részvénytársaság névvel ille­tett – ugyancsak állami – cég birtokolja. És a parajdiaknak ezután is, némi fizetség árán, a nehézgépek, óriás körfűrészek és légkalapácsok, csákányok, pörölyök és hasítóékek, lapátok, talicskák kezelése-mozgatása jutott. Az ebből generált nye­reség mind a fővárosban lan­dolt. A helyi sóvállalatnak arra sem jutott, hogy az udvara látványát uraló sófeldolgozó tornyot legalább levakoltassa és lemeszeltesse.

Sófelhasználás ügyében mégis észlelhető volt valamicske civilizációs haladat. Az akkor még fekete-büdös gyógyvizű strand mel­lett 1980-ban megnyitották a látogatók számára a 120 méter mélységben található, fej­tésre már alkalmatlan, de szanatóriumi rendeltetésre ki­váló sócsarnokot. 16 Celsius-fokos hő- és 71%-os állandó pára­tartalma tette lehetővé a különböző ionokban gazdag levegő gyógyhatásának kihasz­ná­lását.
Végül, az 1990-es évek kö­ze­pe táján jelentkezett nálunk is a nagy turizmushév, az új típu­sú jólét-elmélet. Hogy mi alapján állapították meg az akkor hosszú távú jövőnek kikiáltott időszak embermozgásait, azt nem tudom, de olyan fényes turisztikai jövendőt viz­io­náltak, ami által sokakkal lenyelették a békát. Mindenfelé, de különösen Parajdon, ahol valamelyest már alapfokú tu­rizmus létezett, magán- és szomszéd állami támogatásból is, nagy reményekkel, gomba­mód szaporodtak a vendéglők és kisebb-nagyobb panziók, szállodák, üzletek és butikok. Csupán az „ősi”, szövetkezeti tulajdonú szálloda bukott bele a versenybe. Az em­lítetteket a 2012-ben, 2015-ben, 2017-ben, 2023-ban és 2024-ben épült Trópusi Lep­keház, az önkormányzati wellnessközpont, a magán­tulajdonú SPA, valamint a Fordított Ház és a Szelfi Ház koronázta meg. És ter­mészetvédelmi lát­ványos­ság­ként a Korond-patak menti Sóháton a tanösvénynek alig nevezhető gyalogút. Ezek min­degyike tulajdonosaik só­ba vetett hitének biztonságos jöven­dőjére alapozott léte­sítménye. De hol maradt az a vizionált euroturizmus?

Vízréme a sóbányának mindig is a Korond-patak volt. Az pontosan a bánya tetején, a Sóhát-tanösvény lá­bánál folydogált – aztán ömlött. Bár 366 esz­tendeje alatt Parajd csak fo­lyamatosan kapott. De azok által még nem kékült, és mindenek ellenére, ha nem is folyamatos-egyenletesen, de fejlődött. Ellenben most, a központosított tulajdon- és jö­vedelemkezelés ama­tö­riz­­­musa és eltussolt érdek­te­lensége miatt szabadjára hagyott natúrája „kézháttal” tényleg kéket ütött Parajdon. És a parajdiaknak ezután is a némi biztatás mellett a ne­hézgépek, óriáskörfűrészek és légkalapácsok, csákányok, pö­rölyök és hasítóékek, la­pátok, talicskák mentő-mozgatása jutott.

Ha nem ismerjük a múltat, nem látjuk a jövőt – vallják a tör­ténészek. Zárszóként ehhez az igazságként hangoztatott állí­táshoz teszem hozzá Zrínyi Miklósunktól köztudatunkba oltott mondása másodfelét:
… nihil aliud.

Id. Szabó András dizájner, 
ny. művészettörténész-
muzeológus