A másik nevezetes előadás Ferencsik János hattyúdala, az 1983-as Parsifal volt. A Mester már nagy betegen mutatta be a monumentális darabot, ami, ha jól emlékszem, öt előadást ért meg. A szereposztás itt is emlékezetes volt, Sólyom-Nagy Sándor, Szalma Ferenc, Polgár László és Faragó András neve szerepelt a plakátokon, a nézőtéren természetesen egy tűt nem lehetett leejteni.
Már a Hungarotonnál szem­­be­­sültem Ferencsik gaz­dag hang­lemez-repertoárjával. Most e sorokat írva vettem elő az 1984-es komolyzenei kata­ló­gust, amiben 58 hanglemezt számoltam össze. E listán olyan remekművek szerepelnek, mint Beethoven szimfóniái, a Bartók összkiadás emblematikus da­rabja A kékszakállú herceg vára felvétele, vagy Kodály Háry Jánosának albuma. A le­mezek jelentős része már CD-n is elérhető.

2008 októberében Kocsis Zoltánnal, a Nemzeti Fil­har­­­­­monikus Zenekar zene­igaz­gatójával készítettem egy hosszabb interjút. Szóba ke­rült az együttes története, s természetesen Ferencsik Já­nosról is megemlékezett.
„Egy gerinces magyar úr­nak tartom, aki tehetségét nem arra használta, hogy megkönnyítse az életét, ha­nem produkciókat vezetett. Egyénisége évtizedeken ke­resz­tül meghatározó volt a zenekar életében. Adjuk meg a császárnak, ami a császáré: nagyon sok jó előadás fűződik a nevéhez, komoly tradíciók kialakításában alkotott örök­becsűt. Például Richard Strauss Rózsalovagjának vagy Bartók Concertójának és Divertimentójának mai hang­zását is neki köszön­hetjük. A három Bartók színpadi mű előadásával is kitörölhetetlen nyomot hagyott a zenekar szellemében, ha a jelenlegi együttes az előbb említett Bartók-művekhez nyúl, mind­nyájan érezzük, hogy az ő tradícióját folytatjuk. Nem igaz, hogy idegenkedett a kortárs zenétől, mert bizony Bozai- és Durkó-műveket is dirigált. Az ő érdeme, hogy élete alkonyán Wagner Par­sifalja visszakerült az opera repertoárjába. Ferencsik halála után vendégjárással próbálták pótolni az űrt, nem nagy sikerrel…”
Ferencsik neve igazi etalon volt nemzedékem számára. Sok­szor hírt kaptunk a ma­gyar karmesterek külföldi sike­reiről. Egy korábbi köny­vemben idéztem egy 1957-es információt, miszerint 67 magyar karmester dolgo­zott az Egyesült Államokban. A legnagyobbakról, Solti­ról, Széllről, Dorátiról, Fricsay­ról nagyon sokat hallot­tunk, viszont nagyon kevesek­nek adatott meg, hogy művé­szetükben gyönyör­ködjenek. Nekünk szerencsénk volt Feren­csik Jánossal, gyakran láthattuk a pulpituson; kitö­rölhetetlen nyomot hagyott a magyar zenei kultúrában és a zenebarátok emlékezetében.