Amit egy íróról és a művéről biztosan tudni lehet: együtt haladnak az elképzelhető legtökéletesebb labirintusban, egy körkörös hosszú úton, s a végzetük eggyé válik eredetükkel, a magánnyal. 

Ezzel a mondattal kezdődik Mohamed Mbougar Sarr szenegáli származású, Franciaországban élő szerző negyedik, magyarul elsőként megjelent könyve, Az emberek legtitkosabb emlékezete. A re­gény francia nyelven 2021-ben látott napvilágot, elnyerve a szakma és az olvasók fi­gyelmét, hiszen megkapta a rangos irodalmi elismerésnek számító Goncourt-díjat, ame­lyet az év legjobb és leg­fantáziadúsabb prózai mű­vének ítélnek oda. Ez az adalék amiatt is érdekes, mert Sarr az első fekete-afrikai szerző a Goncourt-díjasok sorában, illetve ő a legfiatalabb is. A ma­gyar olvasók ugyanebben az évben vehették kézbe a Park Könyvkiadó gondozásában, Bognár Róbert fordítása által a művet.
Nem véletlen e felvezető, hiszen a regény maga nagyon izgalmas módon foglalkozik az irodalmi élet rengeteg aspektusával. Hogy néhányat említsünk: az afrikai írók megítélése és (az autentikus) afrikaiság kérdése; az igazi írók, az igazi remekművek, az igazi olvasók és az igazi kritikusok mibenléte; az írás és a valós élet összefüggései; egy irodalmi mű meg­íté­lésének  kiszámítható és ki­szá­míthatatlan körül­mé­nyei; az irodalmi emlékezet ala­kulása; a siker, a ha­tás és a hatalom témái. Mindezt hol iróniával, hol humorral, hol patetikusan, hol filozofikusan, hol profán módon megközelítve, szán­dékoltan közhelyekkel is dol­gozva (hiszen van, honnan meríteni). Összefogva mégis egy egységes, kiforrott stí­lussal és eleganciával.

Az emberek legtitkosabb em­lékezetének szakmázós bon­­colgatásai egy szövevé­nyes, szépen szerkesztett cse­lekményvezetésű nyomo­zásba vannak ágyazva. A tör­ténet 2018-ból indul, Siégane Latyr Faye irodalmár és író­palánta elbeszélő naplóival, aki egy T. C. Elimane nevű (fiktív) kultikus szerző és annak hírhedt, kü­lön­leges körülmények kö­zött tengődő remekműve, az 1938-ban írt Az embertelenség labirintusa iránt nyomoz. (A té­­ma bizonyos szempontból is­merős lehet Roberto Bolaño 2666 című könyvének cselekményéből is, ahol ugyan­csak egy fiktív szerző, Benno von Archimboldi után folyik egy nagy volumenű kutakodás – Sarr a könyv címét is egy Bolaño-műből, a Vad nyomozókból származó idézetből választotta, amely idézet a könyv mottójául szolgál.) 

A forrástörténet felderítése során a „fő” narrátor je­len idejű személyes életé­vel párhuzamosan egy idő­utazás is elkezdődik, amelyben megelevenednek a huszadik századi tör­té­nelem mozaikdarabjai (így a világháborúk vagy a gyar­matosítás), de nem hiányzik a szerelem, a szexualitás, az idegenség, a magány, a gyilkosság/öngyilkosság és a(z aktuál)politika sem. Mindezek szerkezetileg sok­színű kavalkádban, műfaji és nézőpontváltásokban gaz­da­­gon, éberséget és bele­me­rülést igényelve az olvasótól – az összekötő szál azonban továbbra is a központi mű és annak szerzőjének felderítése, a misztikusabb, olykor bor­zongató afrikai hangulatot az európai fehér világgal elegyítve. Egy másik fontos jellemzője Sarr könyvének, hogy fogyaszthatóan, olvas­mányosan tár elénk különböző világokat, egy olyan hangon, amely által mindenki meg­találhatja a maga számára érdekfeszítőbb részeket.

Irodalom és valóság, írni és élni, múlt és jövő, fekete és fehér, e világi és misztikus, konkrét és elemelt – mit te­gyünk ezen szókapcsolatok közé: ést? vagyot? Izgalmas szellemi kalandozások le­het­nek a válaszkeresések mögött, ahogyan Az emberek legtitkosabb emlékezete című regényben is számtalan irányt fedezhetünk fel, tele kér­dőjellel, a közhelyek fel­mutatásával és azok vizs­gálataival.