Folytatás a Műhely melléklet előző számából

Máskor a zenéről társalogtak, mert ez volt Gizella művészi szenvedélye. Sajnálatára, nem tanult meg hangszeren játszani. Éppen ezért különösen nagy csodálattal volt azok iránt, akik könnyedén kezelték a zongorát, vagy a hegedűt, a csellót szólaltatták meg művészien. Szívesen eljárt a Kultúrpalotában rendezett hangversenyekre, és nemcsak a nagyzenekar fellépéseit látogatta, hanem a kamarazenei esteket is.
Volkmar érezte, miként nyílik meg benne egy ajtó a már elfeledett, hosszú ideje betemetett élettartalmak felé, melyekben egykoron otthonosan mozgott.
– Elég jól tudtam hegedülni, de már régtől elhanyagoltam – vallotta be. – Talán, valamikor ismét kézbe veszem a hangszert.
– Föltétlenül, szívesen meghallgatom, ahogyan játszik.
A férfi hallgatott. Kusza időszak állt mögötte, amikor balga, korlátolt emberként élte napjait. Vajon tudna ezen változtatni, netán megtalálhatná még a kiutat a minden szempontból művészietlen hétköznapokból? És hol maradhatott a régi hegedűje? A számos költözködés alkalmával, amikor időnként hajléktalan csavargóként élt a háborút követő években, a hegedű mellett több minden odaveszett, ami korábban része volt életének, és annak kényelmet nyújtó összetevőihez tartozott.

Majd tétovázón mondta:
– De szép is lenne, hogy újra eljárjak hangversenyekre, melyeket eléggé el nem ítélhető módon régóta elhanyagoltam! Mit gondol, hány év telt el azóta, hogy utoljára voltam egy koncertteremben? Magam sem tudnám pontosan megmondani. Meghívhatom önt egy hangversenyre? Majd ha elkezdődik az idény szeptemberben?
– Nagyon szívesen elmegyek. És addig is hallgathatunk felvételeket lemezről.
Ami aztán meg is történt a nő lakásán.
Amikor Volkmar Decani első alkalommal lépett be a tömbházlakásba, a nő, hogy kávét főzzön, egy időre magára hagyta, és ő eközben szívesen nézelődött.
Néhány szecessziós bútor és pár újabb darab ódon hangulatot kölcsönzött a szobának. Mégis, leginkább szedett-vedettnek tűnt a berendezés, ahogy ez jellemző volt azokra a háztartásokra, amelyekben a családok a társadalmi változások következtében egyik településről a másikba költöztek, esetleg egy magasabb társadalmi rétegbe emelkedtek, vagy ahogyan ez a „népi demokráciában” már majdnem szabálynak számított, lennebb süllyedtek.
A falon található portrék, bekeretezett fényképek és festmények a rokonság hagyatékából származtak. Vagy esetleg az elhunyt férj családjának örökségéből? Valószínű, hogy a bútorok sem voltak átrendezve a férj halála óta – mindent betöltött a mozdulatlanság, mintha az állandóságra lett volna berendezve a lakás, az örökkévalóságra, nyomasztó mozdulatlanságot sugallva.
Néhány pillanatig Decani úgy érezte, mintha csak pótlék lenne az egykori férj helyett, mintha az ő nyomdokaiba lépne, az az érzés volt ez, amelyik a Gizella asszonnyal való korábbi beszélgetései alkalmával is már benne volt a levegőben. Ebből fakadó aggályait azonban félretette – amikor hajdanán férjes asszonyokkal is bensőséges kapcsolatot ápolt, olykor tudatosult benne, hogy többé-kevésbé jogosan, de helyettesítő szerepet töltött be, cserejátékos volt, idegen szóval: dublőr.
Csak ne sokat gondolkodni ezen! Az életet a könnyebb oldaláról venni! Ez most az idők szava, és ezt Gizella sem látta másként, mint Volkmar. Így aztán nemsokára összemosódtak a határok az egymást követő érzelmek örvénylő forgatagában: kávé, székely pálinka, hanglemezek hallgatása, és igen, később lehullanak a leplek, ölelkezés, egyesülés, egymás szólítgatása, felragyogni és elcsendesedni, elköteleződni, szövetséget kötni…

Vége

Fordította: Bács Béla János.
Eredeti kiadás: Joachim Wittstock: Das erfurh ich unter Menschen – Romanhafte Chronik sieben­bür­gi­scher Schicksale. Schiller Verlag Bonn – Her­mann­stadt, 2024 (Joachim Wittstock: Ezt tapasztaltam az emberek között. Erdélyi sorsok regényszerű krónikája. Schiller Kiadó, Bonn – Nagyszeben, 2024) alapján. Köszönjük az író hozzájárulását a fordítás közléséhez.
A fordító megjegyzése: a fordításra kiemelt rész nem fed le egy teljes fejezetet, így az író javaslatára külön címet kapott.