Ekkor született a könyv ötlete. Hogy a 85 éves Árpi bácsi ajándékozzon meg min­ket, olvasókat élete tör­ténetével.
Nem szerettem volna in­terjút készíteni vele. Azt a fajta hangulatot próbálom a könyv lapjain átadni, ami a családi környezetben is jelen van. Képzelje el a ked­ves olvasó, hogy már ép­pen az ebéd utáni kávéját szürcsölgetve hallgatja az Ár­pi bácsi visszaemlékezéseit, vele együtt nevet vagy éppen morzsol el egy könnyet.
Számomra élmény volt ezeket a történeteket hang­anyagként rögzíteni, olvasható szöveggé formálni, kínosan ügyelve, hogy ne alakítsak át semmit, maradjon meg a mesélő szöveg, Árpi bá­csi stílusa. Aján­dék­ként él­tem meg, amikor a vissza­emlékezések során olyan dol­­gok is elhangzottak, amik eddig máshol nem. Azt is, hogy együtt nevethettünk. És soha nem fogom elfelejteni sem a kicsorduló könnyeket, sem a mesélések során Árpi bácsitól mintegy útravalóként kapott élet­bölcsességeket.

Belenézni egy másik ember életébe. Kihúzni az emlékeinek fiókjait. Vajon melyik fiókba szabad belenéznem? Van-e jogom minden után kutatni? Hol húzódik a határ? Fel kell-e (majdnem) mindent tárni? Mikor kell csendben hátralépni? Mikor kell biz­tatni, hogy meséljen tovább? Kicsit olyan volt ez a munka, mint egy tánc. Vagy mint egy terápiás beszélgetés. Vagy mint egy régi film visszanézése. Mindenből ez is, az is. Néha volt olyan ér­zésem, hogy Árpi bácsinak vannak bizonyos dobozai, amikben azok a történetek vannak, melyeket mindenki ismerhet. A többi dobozt hiába próbálom nyitogatni. Éppen ezért jelentett örömöt, amikor ilyen dobozok is megnyíltak.
Nézni, szemlélni az al­ko­tásokon keresztül az em­bert. De fordítva is: nézni, szemlélni az emberen ke­resztül az alkotásait. Ezek a történetek talán ehhez is hozzásegítenek.
Bízom benne, hogy a ked­ves olvasó, bele­mélyedve a történetekbe, éppen úgy ön­feledt kisgyereknek fogja érezni magát, aki mást sem szeretne, csak játszani, majd ezzel a kisgyerekkel együtt rémülten szemléli a kö­rülötte zajló háborút, ke­rül Marosvásárhelyre, az­tán Kolozsvárra, s válik ki­for­rott művésszé, ahogy azt én is átélhettem, ezeket a vissza­emlékezéseket hallgatva. Kelle­mes időutazást, lelkiekben gaz­dagodást kívánok!