A művész történetei, családi körben
Családi összejöveteleken gyakran mesélt Árpi bácsi régi történeteket, amelyeket mindig élvezet volt hallgatni nemcsak magukért az emlékekért, de Árpi bácsi ízes elbeszélési stílusa miatt is. Egyre gyakrabban jutott eszembe, hogy egyrészt milyen szerencsések vagyunk mi, akik ott vagyunk, s akikkel mindezt megosztja. Másrészt, hogy bár ezek közül néhány történetet különböző interjúk során elmesélt, nagyon sok közülük nem ismert. S ezeket jó lenne sok-sok emberrel megosztani.
Ekkor született a könyv ötlete. Hogy a 85 éves Árpi bácsi ajándékozzon meg minket, olvasókat élete történetével.
Nem szerettem volna interjút készíteni vele. Azt a fajta hangulatot próbálom a könyv lapjain átadni, ami a családi környezetben is jelen van. Képzelje el a kedves olvasó, hogy már éppen az ebéd utáni kávéját szürcsölgetve hallgatja az Árpi bácsi visszaemlékezéseit, vele együtt nevet vagy éppen morzsol el egy könnyet.
Számomra élmény volt ezeket a történeteket hanganyagként rögzíteni, olvasható szöveggé formálni, kínosan ügyelve, hogy ne alakítsak át semmit, maradjon meg a mesélő szöveg, Árpi bácsi stílusa. Ajándékként éltem meg, amikor a visszaemlékezések során olyan dolgok is elhangzottak, amik eddig máshol nem. Azt is, hogy együtt nevethettünk. És soha nem fogom elfelejteni sem a kicsorduló könnyeket, sem a mesélések során Árpi bácsitól mintegy útravalóként kapott életbölcsességeket.
Belenézni egy másik ember életébe. Kihúzni az emlékeinek fiókjait. Vajon melyik fiókba szabad belenéznem? Van-e jogom minden után kutatni? Hol húzódik a határ? Fel kell-e (majdnem) mindent tárni? Mikor kell csendben hátralépni? Mikor kell biztatni, hogy meséljen tovább? Kicsit olyan volt ez a munka, mint egy tánc. Vagy mint egy terápiás beszélgetés. Vagy mint egy régi film visszanézése. Mindenből ez is, az is. Néha volt olyan érzésem, hogy Árpi bácsinak vannak bizonyos dobozai, amikben azok a történetek vannak, melyeket mindenki ismerhet. A többi dobozt hiába próbálom nyitogatni. Éppen ezért jelentett örömöt, amikor ilyen dobozok is megnyíltak.
Nézni, szemlélni az alkotásokon keresztül az embert. De fordítva is: nézni, szemlélni az emberen keresztül az alkotásait. Ezek a történetek talán ehhez is hozzásegítenek.
Bízom benne, hogy a kedves olvasó, belemélyedve a történetekbe, éppen úgy önfeledt kisgyereknek fogja érezni magát, aki mást sem szeretne, csak játszani, majd ezzel a kisgyerekkel együtt rémülten szemléli a körülötte zajló háborút, kerül Marosvásárhelyre, aztán Kolozsvárra, s válik kiforrott művésszé, ahogy azt én is átélhettem, ezeket a visszaemlékezéseket hallgatva. Kellemes időutazást, lelkiekben gazdagodást kívánok!

