Tavalyi táborunk már sok ismerettel gazdagított a streeetfotót illetően, ezt szerettük volna idén is kamatoztatni. Volt aki teleobjektívvel felszerelve, más csak a hagyományosan utcai fotózásra teremtett 35 milliméteres lencsével indult felfedezni a város életét. 

Az utcai fotózás különleges műfaj: ötvözi a do­kumentarista és művészi szemléletet, mégis sza­bad és ösztönös. Ez az, ami olyan vonzóvá tudja tenni számunkra, hiszen akár csoportosan, akár ma­gányosan az utcákon barangolva, ki-ki meg­találhatja a számára megfelelő témát.
Tulajdonképpen minden nyilvános helyen készült, nem beállított kép streetfotónak számít. Nem feltétel az „utca” jelenléte, sem a városi környezet: sokszor egy-egy elhagyott tárgy, fény-árnyék játék, vagy a tér hangulata éppúgy képes az emberi jelenlétre utalni, mint maga az emberi alak. Ezért többen közülünk is az architektúrát, az ismétlődő motívumokat, a különlges vonalakat, az ablakokon megjelenő tozításokat ta­láltuk meg. 

Leggyakrabban persze mégis embereket fotóztunk – az arcokat, gesztusokat, kapcsolatokat, történeteket. Az utcai fotós ebből a szempontból hasonlít a ri­portfotóshoz, de ő nem híreket akar rögzíteni. Ő kí­váncsi. Ő mesélni akar. Nem ítélkezik, nem magyaráz – csak megmutat. És közben próbál érzéseket átadni.
Ugyanakkor ez a műfaj nagyfokú érzékenységet igényel. Mert nemcsak a megfelelő pillanat elkapása a cél, hanem az is, hogy amit megörökítünk, az tisz­telettel és felelősséggel történjen. Az arcok, helyzetek, élethelyzetek megmutatása soha ne legyen kiszolgáltató vagy bántó. Az utcai fotós nem ma­nipulál, hanem dokumentál – de azt is tudja, hogy a képei hatással vannak másokra.
És közben kicsit látnoknak is kell lennie. Vagy mondjam úgy, hogy fel kell idéznie a réges-rég ki­hunytnak tűnő vadászösztönét? Előre kell éreznie, hol fog történni valami. De ez sosem biztos. A streetfotóban nincsenek biztos pillanatok. Egy jól sikerült kép mögött sok-sok elszalasztott lehetőség van, de éppen ez adja a varázsát. Ez az, ami újra és újra visszahív bennünket az utcára: a vágy, hogy ott legyünk, amikor történik valami, valami megismételhetetlen.

Mert ez a műfaj erről is szól: a megosztásról. Hogy megosszuk másokkal azt a pillanatot, amit mi láttunk, éreztünk. Az örömöt, a meglepetést, a kontrasztokat, az élet nyers valóságát.
És úgy gondolom, ez most sikerült is a Prisma fotósainak. Ezek a képek nemcsak Nagyvárad lát­ványát, hanem a lelkét is megmutatják.
A kiállított fotókon megjelenik Nagyvárad szám­talan arca és hangulata: az esti fények, a siető em­berek a főutcán, a nyári napsütésben fürdő parkok, a villamosok, a régi épületek árnyékában megbúvó pillanatok. A nyüzsgés és a csend egymás mellett, a szerelem és a magány, a humoros pillanatok és a mélyen megérintő emberi gesztusok – csak néhány méterre egymástól, nemcsak a képeken, hanem a város utcáin is.
Mindez egy nagy egésszé fonódik össze, amely megmutatja, miért különleges ez a város. Nagyvárad nemcsak élhető, hanem ihlető is – inspirál, kérdez, visszacsatol. Mi pedig azt kezdjük érezni, hogy már nemcsak elméletben ismerjük az utcai fotózás mi­kéntjét, hanem már magunk is képesek vagyunk elmerülni a pillanatokban és ha nem is mindig sikerül tökéletesen megragadnunk őket, a képeink hitelesek, önazonosak, és mindig tükrözik a mi látásmódunkat, egyéniségünket.

(Elhangzott a tárlat tegnap esti megnyitóján.)

Baráti társaságból alkotóközösség
A csíkszeredai Prisma Fotóklubot 1986-ban baráti társaságként alapította János Dénes és Labancz István. Az elmúlt 39 év során az egyesület sokat fejlődött, cserélődött a tagok névsora, voltak, akik hosszabb vagy rövidebb távon csatlakoztak a csapathoz. Jelenleg 26 tagot számlál a klub, va­la­hányan amatőr fotósok, akik igyekeznek rendszeresen találkozni, vetítéseket szervezni, megosztani egymással fotós élményeiket, ha­zai és nemzetközi versenyeken elért sikereiket és közös fotózásokat, táborokat szervezni. A ked­velt hagyományőrző, dokumentarista és ter­mé­­szet­fotózás témakörök mellett egyre többen próbálkoznak művészi portré- és aktfotózással, utcai fotózással, táncfotózással, ezeken belül is a digitális korra jellemző kreatív, újszerű meg­oldásokkal, de a legfontosabb dolog változatlan: a fotózás iránti szenvedély a régi maradt. Idén májusban Nagyváradon és Debrecenben szerveztek néhány napos közös fotótábort, melyen tizenegy klubtag vett részt és ismerkedett a két nagyváros nevezetességeivel, szépségeivel, hangulatával. Ezen fotótábor alkotásaiból válogatták a Csíki Mo­zi kiállítóterében tegnap este megnyílt tárlat anyagát. Szervezők: Prisma Fotóklub, Hargita Megyei Kulturális Központ, Megyeháza Galéria, Hargita Megye Tanácsa. A kiállítás 2025. július 31-ig tekinthető meg.