Luther Márton teológus, a protestáns reformáció szellemi atyja 1517. október 31-én a wittenbergi vártemplom kapujára szegezte 95 tézisét, amelyben a katolikus egyház egyes gyakorlatainak reformját szorgalmazta. Ez az esemény elindította a reformációt, amely nemcsak vallási, hanem társadalmi és kulturális mozgalommá vált. Luther gondolatai a Szentírás központi szerepét, a személyes hitet és a lelkiismeret szabadságát hangsúlyozták.

A reformáció Európában gyorsan terjedt: Németország mellett Svájcban, Skandináviában és Angliában is új irányzatok születtek, amelyek átalakították a templomi életet, az oktatást és a közösségi szokásokat. Erdélyben a 16. század közepére a reformáció befogadottá vált a székely és szász közösségek között. A székelyföldi református, evangélikus és uni­tárius gyülekezetek nemcsak a vallásos életet szervezték, hanem az írásbeliség és a kö­zösségi önszerveződés területén is meghatározó szerepet játszottak. Marosvásárhelyen, Kolozsváron és Székelyudvarhelyen már a 16–17. században működtek református iskolák, ahol a gyerekeket anyanyelvükön oktatták, és a hitelvek, valamint az olvasás és írás alapjait adták át. Székelyudvarhely és más székely városok esetében is hangsúlyt fektettek az oktatásra, de a vallási élet és a közösségi nevelés formálására is összpontosítottak.

Szatmári Szilárd csíkszeredai református lelkészt az emléknap aktuális üzenetéről kérdeztük.

– A reformáció egyik jelmondata így hangzik latinul: „Ecclesia reformata, semper reformanda est”, ami azt jelenti, hogy az egyháznak mindig meg kell újulnia. Ez a gondolat személyes életünkben is érvényes: mindig vissza kell találnunk Istenhez, mert olykor elszakadunk Tőle. Ugyanez igaz az egyházi vagy akár nemzeti és kis közösségi szinten is: időről időre újra fel kell fedeznünk a keskeny utat, amelyhez a Szentírás ad iránymutatást, és amelyet nem szabad hagyni a polcon porosodni. Napi szinten kérjünk útmutatást a Jóistentől, aki legteljesebben a Szentírásban tárja fel magát

– mondta a református lelkész. 
A reformáció elterjedése Székelyföldön szoros kapcsolatban állt a helyi nemességgel és a közösségek autonómiájával. Az egyházak teret adtak az anyanyelv használatának, és segítették a helyi kultúra fennmaradását. A 17–18. század folyamán a vallásgyakorlat és a nevelés összefonódása a mai napig érezhető hatással van a térség kulturális identitására.