Különleges nemzetközi újságíró-delegáció gyűlt össze Barcelonában október elején: szakmai tanulmányutat szervezett a Catalonia International (Catalunya Inter­nacional) szervezet és a MIDAS, az Európai Kisebbségi és Regionális Nyelveken Megjelenő Napilapok Egyesülete, amelynek a Hargita Népe is tagja. Az utazás célja volt, hogy több ország sajtójában mutassák meg Katalóniát, Spanyolország egyik autonóm közösségét, és célzottan az UNESCO szellemi-kulturális örökség részét képező katalán embertorony-építés több mint két évszázados élő hagyományát.

A meghívásra erdélyi és szlovákiai magyar, németországi dán, barcelonai német, chilei és flamand újságírók, szakírók, bloggerek érkeztek a katalán fővárosba. Delegációnkat Martí Estruch Axmacher, a Catalonia International kommunikációs igazgatója kalauzolta, aki nem csupán a logisztikai szervezést vezényelte le, hanem vendéglátóként odaadással gondoskodott arról, hogy ne csupán intézményi bemutatókat kapjunk, hanem az autentikus katalán életérzésbe, kultúrába és gasztronómiába is bepillantást nyerjünk.

Barcelona arcai

A Catalonia International barcelonai székházában Laura Foraster vezérigazgatótól megtudtuk: egy egyedülálló, 28 tagszervezetet – köztük a katalán kormányt, a tartományi tanácsokat, városi önkormányzatokat, 15 egyetemet, olyan neves üzleti és civil szereplőket, mint a Katalónia Kis- és Középvállalkozásai (PIMEC) vagy az FC Barcelona – tömörítő konzorciumról van szó. A kapcsolódás, nemzetközi megmutatkozás és képzés hármasára építve azon dolgoznak, hogy Katalónia ne csupán turisztikai célpontként, hanem a nemzetközi párbeszéd aktív és egyenrangú, nyitott partnereként jelenjen meg a világban.

A független katalán újságírás egyik fellegvárába, a VilaWeb szerkesztőségébe is ellátogattunk, ahol Vicent Partal főszerkesztő, a katalán sajtó ikonikus alakja fogadott. Felidézte a hírportál 1995-ig visszanyúló történetét, bemutatta csapata munkáját és a portál működését. A VilaWeb a világ egyik legrégebbi, folyamatosan működő digitális újsága, amely az évtizedek során bebizonyította: a független sajtónak – ha képes a közösség bizalmára építeni – nemcsak jelene, de jövője is van.

Barcelonai napjaink sűrűjében arra is jutott idő, hogy felsétáljunk a Güell park színes, különleges építészeti formákkal és tarka kerámiamozaikokkal borított sétányaira, ahol Gaudí szellemisége éppúgy a természet és a merész emberi képzelet harmóniájáról mesélt, mint maga a katalán kultúra.

Valls, a szent rivalizálás szülővárosa

Ahhoz, hogy megértsük az embertornyok (castells) pszichológiáját, el kell hagyni a fővárost. Egyik meghatározó állomásunk az Alt Camp régió szívében található Valls városa, a castells bölcsője. Itt található a Katalán Embertorony Múzeum (Museu Casteller de Catalunya), amely az embertornyok történetét, kultúráját és szellemiségét mutatja be.

A kiállítóterekben értettük meg a mozgalom négy alappillérét és jelszavát, amelyeket még Josep Anselm Clavé zeneszerző fogalmazott meg: az erőt (força), amellyel a csapattagok a legnagyobb fizikai megpróbáltatás közepette tartják a rájuk nehezedő súlyt és védik a bennük bízókat; az egyensúlyt (equilibri), amellyel egy rendkívül törékeny szerkezetet stabilizálnak; a bátorságot (valor), amellyel minden egyes próbálkozásnál kockára teszik a testi épségüket; és a józanságot (seny), vagyis azt a bölcsességet, amellyel felismerik, mikor kell megállni és lebontani a tornyot. A castells több hagyománynál: egy társadalmi szövet, egy építészeti lecke és egy közösség kultúrájának összefonódása, amelyet egy maroknyi ember fejez ki, akik úgy döntöttek, megpróbálják megérinteni az eget.

A hagyomány első írásos emlékei 1712-ből származnak Vallsból, majd a 18. század végén, 1791-ben a vallsi Plaça del Blat, azaz a főtér volt az a történelmi helyszín, ahol a korábbi, vallási körmenetekhez kapcsolódó néptáncokból (a muixerangából) kiszakadva önálló, tisztán toronyépítő versengéssé formálódott a szokás. Innen gyűrűzött át Tarragonába, majd egész Katalóniába, és vált a helyi ünnepek fontos részévé.

Megismertük a toronyépítés menetét és kulisszatitkait is: például a csapattagok által viselt színes ing (camisa) nem egyszerű sportmez, hanem a csapathoz való tartozás szimbóluma, amelyet nem lehet sem megvenni, sem örökölni: kemény munkával és jelenléttel kell kiérdemelni. A derék köré tekert több méter hosszú, nehéz fekete szalag (faixa) egyrészt védi a gerincet és a belső szerveket a több száz kilós nyomástól, másrészt egyfajta lépcsőfokot és kapaszkodót nyújt a feljebb mászó csapattársaknak.

Vallsban a 19. század elején a földművesek és a mesteremberek csoportjai közötti rivalizálás adta a fejlődés hajtóerejét, míg Tarragonában a halászok és földművesek versengtek egymással. Érdekesség, hogy nők és gyermekek csak az 1980-as évek óta lehetnek a csapatok tagjai. Ez az egykori versengés és a mindenki felé történő nyitás emelte a tornyokat fokozatosan a korábban elképzelhetetlennek hitt 8–9, sőt, akár tízemeletes magasságokba. A katalán embertorony-építés 2010 óta szerepel az UNESCO szellemi kulturális örökség listáján.

Tanulmányi utunkat követően frissítő cavával – a katalán pezsgővel – koccintottunk, és a helyi gasztronómia autentikus fogásaival ismerkedtünk. A történelmi épületek közötti séta, a poharunkban gyöngyöző cava és a helyiek közvetlensége olyan hamisítatlan vendégszeretetet árasztott, amely messze túlmutatott a turisztikai látványosságokon. 

Tarragona vihar előtt

Tarragonában gazdag római kori örökség fogadott: a Földközi-tenger mellett a Kr. u. 2. században épült amfiteátrum, a települést pedig az Ibériai-félsziget legidősebb római kőfala, a Muralla Romana keretezi. Az ókori falak vonzásából kilépve eljutottunk a tengerre meredeken lefutó part széléhez, a Balcó del Mediterrani kilátóhoz. Bár verőfény helyett zuhogó esőben csodálhattuk a végtelen vizet, megérintettük a kovácsoltvas korlátot, ugyanis a helyiek úgy tartják, ez szerencsét hoz, és egyben garancia, hogy az ember visszatér még a városba. És a szerencse máris mellénk állt: utazásunk utolsó napján szép napsütéses időben láthattuk ismét ezeket a történelmi helyszíneket.

Az aréna felé vezető utunkon egy téren hatalmas, dinamikus embertorony-szoborcsoporttal találtuk szembe magunkat, amely már önmagában hirdette, hogy itt a castells nem csupán látványosság, hanem a helyi identitás tartópillére. De a szombati nap végére az időjárás már nem viccelt. A katalán polgári védelem riasztása felhőszakadásra figyelmeztetett, és estétől másnap délutánig valamennyi szabadtéri tevékenység és a közlekedés korlátozását rendelte el a part menti térség több részén, köztük Tarragonában és Barcelonában is. A figyelmeztetés azt is előrevetítette, hogy a vasárnapi versenyprogramot át fogják szervezni.

A Tarraco Arena lüktetése

A Concurs de Castells embertorony-építő versenyt kétévente rendezik meg Tarragonában, s harmincadik kiadását 2026 októberének első hétvégéjére hirdették meg. A kétnapos esemény szombati programja különösen sokszínű volt: jól mutatta, hogy az embertorony-építés mára messze túllépte Katalónia határait. A világ legkülönbözőbb pontjain – Londontól és Párizstól kezdve egészen Észak- és Dél-Amerikáig – működnek katalán gyökerű vagy a kultúrához kapcsolódó csapatok (collák), szombaton ezek a külföldön működő közösségek mutatták be tudásukat, délután pedig a második vonalba tartozó katalán csapatok mérték össze erejüket. A vasárnapi döntőben a tizenkét legjobb csoport küzdött meg egymással, de a térséget sújtó szélsőséges időjárás, a híradásokban minihurrikánként emlegetett vihar átírta a menetrendet: az elitforduló kezdési időpontját reggelről délutánra halasztották, így hazaindulásunk miatt a legjobb csapatok összecsapását már nem követhettük a helyszínen.

A jubileumi esemény első napja viszont lenyűgöző volt: amikor beléptünk a Tarraco Arenába – a tarragonai egykori bikaviadal-csarnok monumentális, kupolás épületébe –, a látvány és a hangulat ámulatba ejtett. Az aréna hatalmas kupoláját egyébként napsütéses időben kinyitják, hogy a magasba törő tornyok a nyílt ég felé emelkedhessenek, de a kedvezőtlen időjárás miatt a tető ezúttal zárva maradt. A küzdő- és nézőtéren több tízezer ember zsongott: egy colla létszáma 200–300-tól 700–800 főig is terjedhet, az arénában kisgyermekes szülők, tinédzserek és idős emberek, mindannyian egy-egy színes csapatinget viseltek.

Találkozásunkkor valamennyi helyi azt javasolta: amikor először látunk élőben embertorony-építést, ne fényképezzünk vagy videózzunk, csak figyeljünk. És milyen igazuk volt! A toronyépítés folyamata egy precízen koreografált, gondos fizikai előkészületeket igénylő, mégis mélyen emberi szertartásként bontakozott ki. Maga a felkészülés a derékszíj (faixa) feltekerésével kezdődik: a csapattársak egymásba kapaszkodva, több rétegben tekerik fel szorosan egymás derekára a fekete szalagot, amely a gerinc védelme mellett fogódzkodót és lépcsőfokot is ad a magasba mászóknak.

A küzdőtéren elsőként a pinya, vagyis az alap alakul ki, amely egy tömör, akár több száz emberből álló, szorosan egymás karját és vállát ölelő „embermassza”. Az ő feladatuk a későbbiekben föléjük kerülő többtonnás súly elosztása, a törzs stabilitásának biztosítása és az esetleges leomlások, lezuhanások felfogása. Ebből az alapból kiemelkedve kezdenek el felfelé épülni a torony emeletei, ahol a hajlékony, erős fiatalok és felnőttek következnek, akik vállukon tartják a felettük lévőket. Valamennyi embertorony legtetejére egy-egy bátor és erős, sisakot viselő, 5-6 éves kisgyermek mászik fel. Ő az enxaneta, aki a csúcsra érve fellendíti a karját, és négy ujját az ég felé nyújtja, ami a katalán zászló négy sávját jelképezi. Ilyenkor a tízezres aréna örömujjongásban tör ki.

A tornyok épülése, építése közben élő zene szól, ami nem csupán hangulatfestés: a lent állók ugyanis csukott szemmel, lehajtott fejjel tartják a törzs (tronc) súlyát, így semmit sem látnak a toronyból, kizárólag a gralla és a dob dallamának váltásaiból tudják, hogy hol tart az építkezés, mikor ér fel a mászó, és mikor kezdik meg a lebontást.

Rendkívül szigorú és precíz versenyszabályzat van érvényben: a csapatoknak öt forduló áll rendelkezésükre, hogy felépítsék tornyaikat, a végső elszámolásnál pedig a három legjobb próbálkozásuk, toronyépítésük pontszáma adódik össze. Ezeket egy hivatalos értékelési és nehézségi táblázat alapján számítják ki, amely figyelembe veszi az egyes toronytípusok nehézségét, a torony magasságát, a szintek számát és a szerkezet bonyolultságát. De a magas pontszámhoz nem elég a magasba jutni: a toronyépítés csak akkor számít teljes értékű sikernek, ha a csúcsra érés után épségben, biztonságosan le is bontják azt. Ha a torony az enxaneta intése után, vagy a lebontás közben leomlik, a csapat jelentős pontlevonással szembesül – ha pedig még a csúcs elérése előtt összeomlik a szerkezet, a kísérlet sikertelennek minősül és egyetlen pont sem jár érte.

A castells nem sport a szó hagyományos értelmében. A csapattagok nem kapnak fizetést, nincsenek szponzori prémiumok és nincs egyéni sztárkultusz sem, a csapatok önkéntes alapon működnek, a működésükhöz szükséges keretet is maguk gyűjtik össze.
Semmivel nem összehasonlítható élmény volt az emberi torony épülését és lebontását végigkövetni – akár magasból, a sajtópáholyból, akár lentől, a küzdőtér közepéről. Bár a vasárnapi csúcsversenyről lemaradtunk, a szombaton megtapasztalt emberi energia, szolidaritás és extázis így is életre szóló emléket adott.

Senki sem fontosabb a másiknál

Korábban sejtésem sem volt arról, mit jelent valójában az embertorony – nem tudtam pontosan, miről szól, mi a lényege, és milyen üzenetet ad át –, de az átélt élmények valamit „átkattintottak” bennem. A castells az emberi egyenlőség és a feltétlen bizalom egyik legtisztább élő szimbóluma. Nincs benne hierarchia: a vagyonos üzletember, a kétkezi munkás, a bevándorló, a nyugdíjas és a kisgyermek mind ugyanazt a színes inget hordja. A nehéz, erős felnőttek alul vállalják a nyomást, a hajlékony fiatalok adják a stabil törzset, a bátor gyermekek pedig felmásznak a magasba. Ha az alsó szinten egyetlen ember elmozdul vagy feladja, a torony leomlik. Ha a tetejére mászó gyermek megtorpan, a csúcs elérhetetlen marad. De ha sikerül, nem egyéni győztest avatnak, hanem az egész közösség válik egyetlen, legyőzhetetlen testté.

A tarragonai aréna lüktetéséből visszatérve vált igazán világossá a legfontosabb tanulság: a bizalom itt nem elvont filozófiai fogalom, hanem fizikai valóság. Katalónia nemcsak rengeteg finom falatot adott és egy lenyűgöző hagyományt mutatott meg nekünk, hanem megtanította: ahhoz, hogy közösen előre vagy feljebb lépjünk, nem eltaposni kell a másikat, hanem a vállára állni, és tartani a vállunk. Megtartásra van szükség. 

A castells történet egy csapat elszánt emberről, akik úgy döntöttek, megpróbálják megérinteni az eget.