– Mamika, magát mi kész­tette arra, hogy szolgálni men­jen? S hányban is ment volt el?

– 1961-ben mentem el Kolozsvárra szolgálni. Édes­apám szep­temberben meghalt, s én még azon ősszel elkerültem otthonról. Emlékszem, még fekete ruhában mentem. Végeztem a he­te­dik osztállyal, Udvarhelyen szerettem volna továbbtanulni, de édesapám nélkül már nem volt támaszom. Nagyobb testvéreim voltak, de mindegyik magának dolgo­zott. Jött a tél, kellett a pénz, én felcseperedtem, s nem táthattam senkire a szájamat tovább. Meg kellett keressem a magamét. Attól arrafelé min­dig a magam pénzét ke­res­tem meg, s a magaméval gaz­dálkodtam. Azon az őszön még elmentem répát pucolni, mert aki édesapám temetésén a gazda volt, úgy vállalta el, hogy én aztán két napig cserébe kell menjek neki dolgozni. S amikor ott végeztem, még volt két nap, amit kifizettek, s én azzal útra keltem, elmentem Kolozsvárra.

– Hogy került pont Kolozs­várra?

– A család egy ismerősének testvére Kolozsváron volt ház­­mesternő, s beteg lett. A testvére mondta, hogy kelle­ne valaki, aki segít neki, amíg helyre nem jön. Kellett takarítani a lépcsőházat, intéz­ni a dolgokat. Én elmentem azzal a szándékkal, hogy addig ott maradok, amíg Ilonka né­ni jobban lesz, segítek neki, nyilván, valamicske pén­zért. Közben Ilonka néni helyrejött, mert én ott voltam, s kitakarítottam helyette két lépcsőházat meg egy udvart, elvé­geztem a dolgokat, de orvoshoz is elvezettem őt, s segítettem az ápolásban is. Aztán végül nem jöttem haza, hanem ott maradtam Kolozsváron.

– S úgy látta, a szolgálással eleget fog keresni?

– Egyhavi bér akkori pénz­ben 250 lej volt, ételt, ilyesmit nem kellett vegyek, mert a családnál mindent kaptam. Volt, hogy vettem magamnak ezt-azt, táskát vagy sálat, de nem erőst költekeztem, s nem is volt, amit, akkor nem így voltak a boltok, mint most. Emlékszem, édesanyámnak egyik névnapjára hazaküldtem 100 lejt, s ő még hozzárakott harmincat, s vett nekem belőle egy ebédlőkészletet, olyan ol­csóbbat, viselősnek.

– Ilonka nénitől hová ment?

– Az udvarban, ahol Ilonka néni lakott, volt egy ügyvéd, s én azoknál voltam legelőre. Náluk az égvilágon mindent én kellett csináljak, ami az ajtón belül volt. Takarítottam, mostam, mosogattam, főzni besegített egy asszony, de annak mindent elő kellett készíteni, be kellett vásárolni. Gyermekekre nem kellett vi­gyázzak, mert nagyobbak voltak. A ház ott volt a központban, a Magyar utcá­ban. Mutattam neked, amikor ott sétáltunk. A balkonra, ami az útra nyílik most, két szoba nyílott akkoriban. El kell mond­jam, sokszor volt, hogy úgymond leskődtem az ügyvéd úr felesége után, mert hogy is mondjam, olyan könnyű nő volt. Sajnáltam az öreg ügyvédet, mert egy intelligens, rendes valaki volt, s amikor dol­gozott, az asszonyhoz biza jártak a férfiak. Ott a házban annyi szoba volt, hogy lehetett mindent intézni. Az is lehet, tudott róla, csak nem is igazán foglalkozott vele. Ennél a csa­ládnál voltam szinte egy évig, aztán a néném egyedül ma­radt, s írt egy levelet, hogy a leányát óvodába kellene vinni, ő dolgozni kell menjen, sok a dolog otthon, s én másnak szolgálóskodok. Akkor aztán ha­zamentem, hogy segítsek ne­ki. Hazajöttem, pedig nem jöttem volna el még onnan egy jó darabig.

– De ezután még visszament Kolozsvárra, mert említette, hogy három családnál szolgált többecske ideig.
 
– A második családban ro­mánok voltak. Gondoltam, jobban megtanulok románul, de nem tudtam megtanulni, mert annyira ki nem állhattam a modorukat, hogy nem ma­radtam sokat ott. Volt, hogy felvettem egy kézzel hím­zett blúzomat, aminek fe­hér volt a színe, s piros virágok voltak belehímezve zöld levelekkel. Az asszony mondta, nem jó, vegyem le. S én kérdeztem tőle, hogy hát a bluz nem indiferent? S azt válaszolta, hogy bluz indiferent, culor nu indiferent. Akkor volt olyan is, hogy ta­­karítottam, s mond­ta, hogy a perzsa­sző­nyeget ne vi­­gyem a lenti po­rolóra, mert ott mások is porolnak sző­nye­get, hanem vi­gyem fel a tetőre, ott is van egy vasrúd, s ott poroljam ki. Azzal a nagy, felcsavart szőnyeggel a válla­mon alig tudtam a létrán felmászni a tetőre, s aztán mikor kel­lett azon a szűk lejárón le­jönni, akkor is a szőnyeg mind akadt fenn. Egy darabig próbáltam, s aztán felvesztem, s én a lyu­kon a feltekert sző­nyeget lehanyítottam bütüre, s ott valakit a lépcsőházban oda is ütött. Ez volt két hétig, s azzal eljöttem onnan.

– Azt a blúzt, úgy lehet, nekem adta… S onnan hova to­vább?

– Ezután voltam egy har­madik, magyar családnál, azok voltak a legrendesebbek. Egy nagy házban három család lakott együtt. Az öregek, a két fiuknak a feleségei s a gyer­mekek. Az öreg nyug­díjazott gyermekorvos volt, a felesége pedig a CFR-nél dolgozott va­lamilyen irodai pozícióban. Az egyik fia s annak a felesége is, mind a ketten, színészek voltak. Ők viszonylag keve­set voltak otthon, sokat jöt­tek-mentek. Az elején több alkalommal hallgattam, ami­kor otthon próbáltak, mert ne­kem az olyan érdekes volt. A má­sik fia mérnök volt, s an­nak a felesége gyógyszerésznő, s ezek­nek volt egy Józsika fiuk, arra többecskét kellett vi­gyázzak, mert csak másfél éves körül volt. Itt én voltam a mindenes. A pénzt ideadták, mentem, bevásároltam, főz­tem, takarítottam, mindent én intéztem. Nem válogattak, annyi kikötésük volt, hogy le­gyen mindig főtt étel, leves és második, s az legyen finom, jó, de nem voltak válogatósak annál tovább. Olyan is volt, hogy süttem egy tepsi mézes tésztát, letakartam, s feltettem a csempe tetejére, hogy majd a vacsora után meglepetésnek előveszem. A kicsi gyermek, Józsika, látta, mivel dolgozok, s mikor az anyja hazaért, mind mutatott a csempe felé, s mondta, hogy néni, néni, mert így hívott engem. S így aztán megkapták a tésztát, s meg is ették, s a vacsoránál mondták nekem, hogy ne haragudjak, de a gyermek elárulta, s olyan finom volt, hogy ők megették az egész tállal. Kacagtunk egy jót rajta, s mondták, hogy máskor is süssek. Nagyon rendes emberek voltak, náluk nagyon szerettem szolgálni. Mikor édesanyám beteg lett, levelet küldtek nekem ott­honról, hogy menjek haza. Akkor az öreg pénzt küldött haza, hogy édesanyám tudjon orvoshoz menni, s legyen pénze a gyógyszerekre, csak éppen én még maradjak ott náluk. Azt mondta, én úgyse tudom meggyógyítani, s ha van, aki vigyázzon otthon édes­anyámra, akkor ő küld pénzt neki, s én maradjak náluk. S így maradtam náluk még egy ideig, aztán mikor eljöttem, akkor már végleg hazajöttem, többet nem mentem vissza szolgálni.

– A szabadnapok hogy vol­tak, ha éppen ennyire min­denes volt a családnál?

– A csütörtök volt sza­badnap, de én sokszor akkor is valamit dolgoztam. Vagy se­gítettem Ilonka néninek, vagy elvállaltam valakinek a mosást, s mostam. Sokszor annyit nem dolgoztam más napokon, mint az ilyen sza­badnapjaimon... De nem volt mit csináljak, örökké az úton se lehettem.

– Ahhoz képest, hogy nem volt az úton sokat, elég jól felismerte az új Kolozsvár régi arcát. Nem húzta a szíve, hogy ott maradjon végleg?

– Nem is gondoltam arra, hogy végleg ott maradjak, édes­anyám is beteg lett aztán, de nem akartam volna amúgy se ott maradni. Nem lehettem a magam ura, mind valaki más parancsára kellett részint élni, s nekem ez nem tetszett annyira.