Bő negyedszázaddal ezelőtt egy kiállítása kapcsán azt írta a tárlatnyitóról beszámoló krónikás, hogy „Imets László művészetéből mindig hiányzott az elvágyódás megjelenítése. Üzenetei tiszták és félreérthetetlenek, mint az egyenes beszéd…”. Képeit nézve fogalmazódott meg benne a gondolat: „A senki máséval össze nem téveszthető metszetek alkotója azt a tiszta, életerőt sugárzó világot rögzíti, amely bölcsője volt a reménynek.” Korábbi méltatója, Tarisznyás Márton szerint – noha a művész az akvarell és a pasztell műfaját is műveli, „legkiválóbbat mégis a fametszetben tud nyújtani”. Témáit is említi: „metszetein megelevenednek a Maros és az Olt mente vonzó tájai, a környező erdőségek szépsége, a Gyilkostó vadregényes tájai, a szárhegyi kastély történelmi hangulata s a népélet kedves jelenetei”, művészi attitűdként pedig a szerénységet és a mondanivaló tisztaságát emeli ki.

Hasonló véleményen volt első komolyabb méltatója és kritikusa, Székely János is, akinek az 1968. januári marosvásárhelyi Imets-kiállítás kapcsán írt kritikájából érdemes bővebben idézni:
„Imets László, a rokonszenves csíki fametsző, akinek kiállítását nagy érdeklődéssel néztem végig a vásárhelyi Stúdió színház előcsarnokában, választott művészetének ebbe a – minek is nevezzem? – túlérett vagy inkább feloldódott stádiumába született bele. Ott kezdte, ahová Gy. Szabó végül eljutott. Ízléssel, hihetetlen minuciozitással és pontossággal elkészített lapjain hiába keresnők a fametszet klasszikus ismérveit – folthatást, feszültséget, drámaiságot – mindebből legfeljebb nyomokat találunk (…). Éltető eleme nem a folt, hanem a vonal, meg a hajlékony vésőnyomok hálózatából kialakított tónus. Odáig megy, hogy nemcsak a lombjuk vesztett fák ágszövevényét, hanem ennek falravetülő árnyékát is tónusban ragadja meg – már-már satíroz a vésővel! A mesterségbeli virtuozitás iskolapéldái ezek a lapok; szerzőjük minduntalan olyan hatások elérésére törekszik, amelyek voltaképpen idegen anyagától, és más eszközökkel könnyebben, egyszerűbben elérhetők. Metszetei olykor igen szép festmények (…), máskor negatív tollrajzok (…), ismét máskor rézmetszetek tulajdonképpen (…). A szemlélő azt sem tudja, mit tegyen: ámuldozzék-e a mesterségbeli mindenhatóságon, amelyen Imets metszetei kétségkívül tanúskodnak, vagy inkább bosszankodjék, amiért ilyen tömérdek hozzáértést, időt és energiát fordít arra, hogy fametszetben adjon elő olyasmit, ami más eszközökkel könnyebben előadható.”

Székely János kitér az alkalmazott technikára, az általa keltett hatásra is: „Egyszóval érdekes, olykor igen szép fametszetek ezek, anélkül, hogy igazán fametszetek lennének. Legfőbb erényük, ahogy én látom, a kivitel tisztasága, hitele, ha szabad ezt a kulináris kifejezést alkalmaznom: zamata. Felejthetetlen például az a szeretetteljes gondosság, amellyel a csíki táj domborzatát ábrázolja, hosszan kanyargó vésőnyomokkal tapogatva ki hegyek-dombok szerkezetét, szerves összefűződését és egymásbahajlását (…). Ugyanilyen szeretettel és érzékletességgel jeleníti meg a talaj, főleg a behavazott talaj plasztikáját, görbüléseit, szakadásait, vagy a falusi házak zsindelytetejét is. Rendkívüli érzékenységgel kutatja a vízfelület titkait, s akár nyugodt víztükröt (…), akár tajtékzó-zubogó vízesést ábrázol (…), megoldásai tömörebbek, fametszetszerűbbek, mint általában. Kedvtelve metszi ki a hátulról megvilágított lombozatot, amely az átsütő fénytől maga is fényforrássá válik; ilyenképpen látott fái szinte pálmákká, páfrányokká és mesebeli pajzsikákká változnak a levonaton (…). Imets legfőbb erénye tehát, úgy gondolom, a részletszépségekben gazdag természetábrázolás; az, amit a tájtól a gyönyörködés és szeretet jogán elragad.”

Marosvásárhelyi tárlata után a csíki közönség is láthatta az 1969-ben kiállított anyagot, Kálmán Gyula a kiállításról írt beszámolójában ugyancsak a tájélmény tükrözését hangsúlyozza: „A látogatót az Imets-fametszetek elsősorban hangulatukkal ragadják meg, már az ismerkedés első pillanataiban. Székelyföld – s ezen belül Csík, Gyergyó, a kovásznai völgy – sajátos atmoszférájának az ízeit érezzük a képeken. Az itt élő lakosság világa néz vissza ránk: a falvak köves utcái, a behavazott házak, a természet viszontagságaival kínlódó emberek és állatok, az égre rajzolódó fantasztikus alakú sziklák, a mesélő hegyi patakok, a bódító kaszálók természet-adta ember-formálta együttese. Imets Lászlónak – meg akkor is, ha nem tudnák illetőségét – elhisszük, hogy belülről és mélységeiben ismeri ezt a világot. Mert nemcsak külsőségeiben, felületi jellemzőiben ragadja meg a tájat és emberét a fával és vésővel, feketében dolgozó-gondolkodó alkotó.”

Maga a művész a Daczó Katalin kollégánknak 2014-ben, 80. születésnapja alkalmával adott interjúban így vallott a műfajjal való ismerkedéséről: „Valamikor az 1960-as évek elején volt egy kiállítása Gy. Szabó Bélának Csíkszeredában, még a régi múzeum épületében (ma Zakariás-ház – szerk. megj.). Akkor láttam először egy az egyben fametszeteket, s főként a szerszámot, amivel megdolgozta Béla bácsi a képeket. Az alapján készítettem magamnak vésőket, mert készen nem lehetett kapni, s elkezdtem én is faragni. Amit a könyvek leírnak, az mindig egy része annak, amit az ember meg kell valósítson, amikor tulajdonképpen nekifog a munkának, de hát lassacskán megtanultam, hogy kell készíteni ezeket a képeket. Aztán jártam a vidéket, rajzoltam, jöttem haza, s faragtam.”

A táj megjelenítése mellett az emberábrázolás és a hit is érdekelte, elismerésnek örvendenek keresztút-sorozatai. Az első átütő sikert, osztatlan elismerést talán a tusnádfürdői templomban látható sorozat hozta. Ennek történetét is elmesélte Daczó Katalinnak: „…tavaly fejeztem be például egy keresztút-sorozatot, olajfestményeket. A csíksomlyói barátoknak ajándékoztam, mert annak idején Écsy János atya rendelt tőlem a templom részére metszeteket, s mire elkészültek, szegény meghalt. A következő atya nem ismerte el a rendelést, így aztán maradtam a metszetekkel”. De méltó helyre kerültek azok is: „Incze Dénes plébános kérte el a tusnádfürdői templom részére. Azután faragtam a csíki új templomnak is egy sorozatot, egyet Kézdivásárhelyre, egyet Gyimesbükkbe...” A ferenceseknek készített egy újabb sorozatot, ezúttal olajban, a képek a rendház folyosóján láthatók. Az alkotás titkaira is rávilágított az interjúban: „A metszetekhez sok vázlatot készítettem, vagy 30-40-et minden stációhoz, így lassan leszűrődik az emberben. Arra törekedtem, hogy azt a momentumot fogjam meg, ami a leglényegesebb benne. Maga a kép csaknem mindig egyalakos, mindössze két-három képen van több alak. Nem az a lényeg, hogy sokalakos felvonulás legyen… A momentumot, a történés lényegét akartam megfogni.”

Nemrégiben a művész elment, noha „művészetéből mindig hiányzott az elvágyódás megjelenítése”. 92 évet élt.