Emlékszem, a Szentlélek utcai szerkesztőségben, a folyosó végén az utolsó ajtó az ő műhelye volt. Hatalmas, többfiókos íróasztal, úri rendetlenség, a falakon körben színházi plakátok, kiállításmegnyitókat hírül adó falragaszok – ide vonultunk be beszélgetni, a napi teendőket megvitatni, vagy csak úgy, öncélúan csevegni. Hirtelen jött, azóta sem teljesen feldolgozható halála után ezt a hatalmas írófelületű asztalt örököltem el Tőle, s hosszú esztendőkig kellőképpen megelégedve használtam a patinás, gondoktól terhelt, amúgy sokfiókos, titkos rekeszes, keményfából készült íróasztalt. Azt reméltem, valamiféleképpen a Bálint András szelleme, igazságérzete, erkölcse is át fog szállni rám. Hogy ez mennyire sikerült, azt a mindenkori Olvasók majd el fogják dönteni.

A Bálint András-emlékdíj köszönet az érdemes munkáért, a következetesség és tisztesség megbecsülése. Az idei egyik díjazott Para István karikatúra- és életművész, egykori nehézsúlyú „női szobrász”, idült rajzolási kényszerben szenvedő barátunk és költőtársunk, mindannyiunk Parapistája. Valahogy úgy adódott, hogy több mint három évtizede sorsunk összefonódott, nem tervezett folytonossággal éltük be választott életterünket, e sok csapást megélt kisváro­sunkat. (E csapások tekintélyes részében persze nekünk is szerep jutott.) 

Ez a választott élettér körülményesen körvonalazható, sokágú, bonyolult rétegzettségű terület és művészeti konglomerátum, mint egy kis sziget a végeérhetetlen Melankólia-tengerben. Ezt a kis szigetet a Manipuláció-óceán, a Megtévesztés-fok, a Leszámolás-csatorna és a Fölösleges-öböl fogja közre, s amelyre az égiektől a kiszámíthatatlan (piramisépítő), éppen aktuális uras szélhullámok zúdulnak alá. E rejtett szigeten a főváros, Irónia mellett a Groteszk-masszívum tornyosul, a síkságon a Humor-folyó kanyarog (ennek mellékfolyója a Fekete-humor, a Feketeügy szelíd párja) és harmonikusan a kies tájba simulnak a fontosabb városok: Abszurd, Szatíra, Blaszfémia, Burleszk, Morbid, Paródia, Poén, Szarkazmus és Gag (à la Buster Keaton). Mondanom sem kell, a földdarab legkisebb települése a Honorárium (az alig lakott Nimbusz és Renomé negyedekkel). És Para Pista reménytelen pálya- és hajótöröttként a szomszédos parányi szigeten, korallzátonyon ücsörög, a vészterhes állólámpa alatt, keserűen cigarettázik és bámészkodva szemléli ezt az egészet. A tájat bejárva kissé közelebb kerülhetünk barátunk munkáihoz is, de természetesen nem fejthetjük meg minden titkukat: ugyanis besorolhatatlan, kategorizálhatatlan, szabályrendszerüket öntörvényűen megteremtő műveket alkot. Rajzain nemcsak hogy szabad, de időnként ildomos is mosolyogni, akár felnevetni. Mert leginkább ezzel mutathatjuk ki elismerésünket alkotójuknak.

S vigyorgunk meg vihogunk, annak ellenére, hogy nem egyszer önmagunkon derülünk – s ez már nemcsak Para Pista szándékáról, hanem sikeréről is árulkodik. Rajzai hol markáns, hol groteszk, máskor pedig melldöngető székelykedő harsányságba vagy éppenséggel befelé mosolyogtató humorba csomagolva tárják elénk embervoltunk esendőségeit, a világ ügyét-baját, visszásságait.

Szokatlan mesterség az övé. A karikatúra művészettörténetileg tekintve egyfelől képzőművészet (még ha mostohagyermeke is), ha funkciójának oldaláról nézzük, rajzos publicisztika, az újságírás egyik változata, amely formailag akármilyen jól megoldott is, mégiscsak tartalmában él, az adja jogosultságát, s egyben az a lételeme. Para Pista, miként ő maga vallja, rendkívül fiatalon született. Több mint 50 folyóiratnak, magazinnak, újságnak rajzolt, könyvborítókat tervezett, könyveket illusztrált, plakátokat, szórólapokat, pólókat tervezett/készített, kisszobrokat mintázott, ahogy mondja: olykor kocsmafreskókat festett. Rajzban, agyagban megfogalmazott karikatúráin környezetünk tipikus alakjait ismerjük fel, a részeges szomszédot, a hamiskodó bácsit a harmadikról, az örök okoskodót, a mindent tudót vagy a bunkót, a lúzert. Derülünk rajtuk, s közben magunkra is ismerünk. Ilyenek vagyunk. Jók, rosszak – vegyesen.

Talán emlékeznek még a Petőfi utcai egykori Galbeck söröző homlokzatát ékesítő több mint 20 négyzetméteres karikatúrára, amely szeretett országunk NATO-csatlakozásának állított emléket. Megrendelőként a tudatmódosító kombinát, a söröző tulajdonosai így áldoztak a művészet oltárán (meg persze lényegesen olcsóbb volt, mint a homlokzat tatarozása). Évekig ott virított a falon, mosta eső, szárította a szél – ahogy a sláger mondja –, s az ember mindig jobbat remél… Porból lettem s porrá leszek – így a NATO-s karikatúra –, félek, hogy a ködbe veszek… Úgy is lett… A csatlakozás mámorából rég kijózanodva, csak remélhetjük, hogy egy majdani szeredai bédekker megemlíti majd a Cu drag Nelu feliratot hordozó monumentális rajzot.

Tovább folytatva, mondjuk eléggé szánalmas kísérlet egy rajzot elmondani, elmagyarázni, lefesteni. Mégis megkísérlem, mert rendkívül jellemző Para Pista tótágast állt világára. Városunk egyik prominens képzőművészét ismerhetjük fel e rajzon (jó ideig éppen hozzá járt a rajztechnikáját csiszolgatni), egy festőállvány előtt méricskélve ecsetjével az arányokat (hol máshol, mint a Petőfi utcán). Mellélép egy arra járó ismerőse a festőnek, s aggódva kérdezi: Jól vagy-e, drága komám? Me’ mér’ kérded? Há’ mert úgy festesz!

Nahát úgy festődik, hogy volt Para Pistának mindenféle kiállítása, karikatúráit, kisszobrait rendszeresen bemutatta közönségének, mindennap találkozhatunk rajzaival a Hargita Népe hasábjain. Úgy hiszem, az első nyilvános csíkszeredai aukció is az ő nevéhez köthető, a hajdani Tilos Kávéházban rendezett kiállításának olyan osztatlan sikere volt, hogy mondhatni közfelkiáltásra szerveztük meg munkái árverését.

Első könyvét is kis kalákában dobtuk össze, persze az oroszlánrész, mondanom sem kell, a Pistáé volt. A Serény Múmiák rövid humoreszkekkel gazdagították a gyűjteményt, amely 1996-ban, alcíme szerint „harmadik leegyszerűsített” kiadásként jelent meg A kerti törpe dala címen. (Ezt a kiadást a Soros Alapítvány sem támogatta.) Azán következett a 2001-ben megjelent Stop című karikatúra-gyűjtemény – Forgalmi táblák (mellé)értelmezése alcímmel, amelyhez Mircea Nicolae Costruț rendőralezredes írt előszót, majd 1998-ban a huszadik század jelentősebb eseményei­nek paródiájaként a Vicces évszázad. S ott vannak a parapistás falinaptárak, a 2017-től évente megjelenő, várva várt Góbéságok, meg persze a székely társasjátékok.

A szépemlékű Bálint Andrásnak és D. Kiss Jánosnak (a Tromf fő- és segédszerkesztőjének) ajánlott első kötetének előszavából újramelegítve, megint csak azt tudom mondani, baj, hogy az ember mindenben logikát keres, s olykor szemöldökét magasra emelve konstatálja, a végeredményt tekintve alig van különbség ápolt és ápoló között. Mondom a logika néha feje tetejére áll, a bolondokháza viszont az örökkévalóságig garantálva van. Ilyen körülmények között őszintén ajánlom Para Pistát, aki sem beutalt, sem gondozó nem kíván lenni, de vállalt célja szerint derűt akar lopni a sötét ruhákban mászkáló emberek szívébe.

Bálint András-emlékdíjakat adtak át Csíkszeredában

A székelyföldi újságírás és vizuális kultúra két kiemelkedő alakja, Para István („Parapista”) grafikus, karikaturista és Sükösd Levente újságíró, költő kapta idén a Bálint András-emlékdíjat Csíkszeredában. A jubileumi eseményen a vonalakba zárt székely önirónia és a történelem sűrűjébe vetett riporteri jelenlét találkozott, bebizonyítva, hogy a szülőföld szolgálata a derűs görbe tükörben és a mélyreható szavakban egyaránt jelen van.