A portréalkotás nem egy­szerű mesterség: nem elég pusztán meg­mintázni vagy gondosan el­­­­he­lyezett foltokból és vo­na­lakból megörökíteni a mo­dell arcát, hanem fel kell hozni azt a belső valót, amit nem szívesen mutat meg, ez pedig nem akárkinek való feladat – dióhéjban ezzel a gondolat­tal indult a beszélgetés múlt pénteken este, mikor öt nagy­ra becsült képzőművész és egy művészettörténész olyan mes­­te­rek emlékét ele­ve­ní­tette fel, mint Vetró Artúr, Nagy Imre, Balla József és Szervátiusz Jenő. Az em­léke­zés keretét a Siklódy Ferenc grafikus rézkarcaiból összeállított panteon, a Szé­kely­föl­di képzőművészek arc­képcsarnoka kiállítás adta a Haáz Rezső Múzeumban Szé­kelyudvarhelyen. Az eltá­­­vo­zott mesterekről, taná­­­­rok­ról Bocs­kay Vince szobrász­­mű­vész, Márton Árpád festőművész, Vécsi-Nagy Zoltán művészet­tör­té­­nész, Török-Bíró Erzsébet textil­művész, Vetró András szobrász­művész és Siklódy Ferenc gra­fikus emlékezett me­leg sza­vakkal, tréfás anek­dotákkal.

Röpültek a főtérre a félbetört „műceruzák”

A beszélgetésen részt vevő képző­művészek számára Ma­ros­­vásárhely volt az origó, ott találkozott a tu­dás és a képesség, majd a kolozs­vári képzőművészeti fő­iskolán teljesedtek ki. A ma­ros­vásárhelyi képzőben ta­nító Piskolty Gábor festő-grafikus keze alól került ki többek közt Bocskay Vince, aki szerint tanára érzékeny, de roppant impulzív ember volt.
– Nagyon pedáns volt, nem tűrte, hogy színes alapra fes­sük a képet. Persze voltak ha­nyagabbak, behoztak egy régi festményt, fejre állították, s festettek rajta. Órán, mikor az egyikhez odaért, megállt és nézte. Látszott, hogy forr benne a felháborodás. Egyszer csak lekapta a képet, letette a földre, a lábát rátette, s felhasította – osztotta meg em­lékét a szobrászművész rá­mutatva, hogy a művész a töltött ceruzá­kat sem sze­rette. – Műceruzának hívta. Vé­­konyra hegyezett szénnel kellett rajzolni, de így is volt, aki műceruzával rajzolt. A te­rem ablaka a főtérre nyílott, s mikor korrigálta a munkákat, a műceruzákat kettétörte s kidobta az ablakon. Nem le­hetne megszámolni, hogy hány kettétört műceruza vé­gezte így – nevette el magát Bocskay Vince.

Önarckép tükörben, kulcs a másolónál

Vécsi-Nagy Zoltán az édesapja, Nagy Pál festőművész tanítványaként végezte a közép­iskolát, holott – állítása szerint – szülője nem szerette volna, hogy művész legyen belőle.
– A Bolyaiban jártam reál osztályba, tizedikes koromban a fürdőszobatükörbe raj­zol­tam egy önarcképet, amit édesapám meglátott. Én azelőtt már jeleztem neki, hogy a művészeti isko­lába akarok menni, de ekkor már kijelentette: „Most már hi­ába mondom, hogy nem” – em­lékezett vissza, felemlegetve, hogy tanár­gyereknek lenni ak­kor is nehezebb volt, édesapja magasabb színvonalon kérte számon tőle a tananyagot, mint más diákoktól.
Siklódy Ferenc sok időt töltött gyerekként a gyergyó­szár­hegyi művésztelepen, tanárait már ott megismerte, ám vá­sárhelyi éveit a felzárkózás kényszere így is meghatározta.
– Érződött egyféle elmara­dás az ottani diákok és köztünk, s mindent megtettünk, hogy pótoljuk a hiányosságokat. Felemelőek voltak az iskolai évek, egymást segítettük, mo­­­delleztünk, korrigáltunk, lemásoltuk a műtermek kul­csát, és beszöktünk dolgozni – ele­­venítette fel diákéveit Siklódy Ferenc.

Aki borzolta a diákok kedélyeit

Márton Árpád festőművész hossza­san sorolta azok ne­vét, akikre szeretettel és tisz­­telettel gondol: Gaál András festő-grafikusról azt mondta, párját ritkító módon látott bele a karakterbe és hihetetlen sebességgel tudott beállni a vonásaiba, ez tette kiemelkedő portréfestővé. Ha­sonló tisztelettel emlegette Nagy Pál, Barabás István és Kádár Tibor festőművészek munkásságát is. Mint mondta, Miklóssy Gábor
festőművész az egyetemen tanította, s az óráin „negyedéven még úgy potyogtak a diákok könnyei, mint a záporeső”.
– Lényeges, fontos dolgokat tanultunk tőle, megtanította a mesterséget. De ötödéven már az volt a feladat, hogy amit tanított, el kellett felejteni és meg kellett tanulni alkotni – fogalmazott Márton Árpád.
Vécsi-Nagy Zoltán Nagy Pál diplomamunkájának törté­netével erősített rá a Márton Árpád által elmondottakra.
– Édesapám Dózsa György-kompozíciót választott. Igé­nyes ember volt: múzeumba járt, vizsgálta a páncélokat, pa­raszttípusokat, lerajzolta őket. Egyik órán odamegy Miklóssy korrigálni, mondja: „Nyomjon ki festéket, de ne olyan tyúkszarokat!” Édes­apám kinyomta. „Adjon egy ecsetet. Ne ilyet, adjon egy ren­des széles ecsetet!” Azzal húzott egyet egy nagy ecsettel hosszan a festményen. Édes­apámat, bár nem volt soha lobbanékony ember, a társai kellett lenyugtassák. Utólag elmondta Miklóssy, azért nyúlt bele abba a munkába, mert az volt a legszínvonalasabb – mesélte Vécsi-Nagy Zoltán.

Felhőfestés és „hamisgobelin”

Ciupe Aurel és Balla József festőművészek egymás szár­hegyi ellenfelei voltak – em­lékszik vissza Vetró András szobrászművész, aki szerint egyszer Balla még az őket fi-gyelő gyerekeket is elhajtotta, mikor egyikük azt mondta: „Ez nem egy komoly művész, menjünk oda Ciupe mesterhez, ő a komoly művész!”
Balla József és Siklódy Ferenc közös képet is festett egyszer, amit mindketten alá is írtak. Siklódy elmondta, hogy egy alkalommal Balla gombászni ment, s meghagy­ta neki, hogy a felhőket fesse meg, mire visszaér. 
– Hát mikor láttam, hogy jön, izzadtam, fájt a hasam, de aztán azt mondta: „Ezt ennél szebben nem lehet meg­festeni” – elevenítette fel a történteket Siklódy, hozzátéve, hogy később megtalálta a festményt Csíkszeredában.
Török-Bíró Erzsébet textil­művész Ciupe Mária Sarolta, Szentimrei Judit és Bene József művészeket említette a számára legmeghatáro­zóbbnak.
– Bene József volt a vezető. Az elején eléggé vajúdott ez a kar, titokzatos volt, hogy mit és hogyan kell felfogni (először még csak dekora­tív művészetek szak indult 1950-ben, textiművészeti szak csak 1962-ben alakult – szerk. megj.). A textilművésznek nem az a szerepe pusztán, hogy díszítsen, ez a műfaj is ki tudja fejezni azt, amit szel­lemvilágába belefoglal és lát. Ennek az alapja a rajz volt, amit Bene tanított – emlékezett Török-Bíró Erzsébet, kiemel­ve, hogy mestereitől eltérően máig szövőállványon sző, ugyan­akkor tisztázta, hogy a falikárpit „francia gobelin” megnevezése téves, mivel utóbbi csak egy vállalat neve.

Földre szállt egy isten, és egy másikkal civódott

Ez történt, amikor Vetró Artúr és Nagy Imre – akire Márton Árpád szerint úgy néztek a diákok, „mintha az Isten jár­­na közöttük” – egymás por­tréját alkották. Vetró Artúr szobrászművész fia, az édes­apja nyomdokain járó Vetró András úgy emlékezett erre a történésre, mint egy tomboló viharra.
– Villámlástól kezdve min­­­den történt ott. Aztán csend. Imre bácsi odament édes­apámhoz és azt mondja: „Te, Bubi, te mit csináltál belőlem? Mi ez a hegyes orr? Mi ez?” Erre apám azt mondja: „És te mit csináltál velem? Hát ez nem én vagyok…!” Erre Imre bácsi – én nem hittem el, gyönyörű volt a kép – lekaparta a kész képet – emlékezett Vet­ró András, aki tudta nélkül gyakran állt modellt Nagy Imrének.
Vetró András emiatt sze­rencsésnek tudja magát, ugyanis a modellen kívül csak őt tűrte meg Nagy Imre a műteremben.
– Kolozsváron, érettségi táján mentem hozzá az én portrém után, amit nekem ígért. „Azt te nem tudod be­pasz­partuzni, berámázni, majd megkapod, hogyha meg­csináltam”, mondta, azzal elfordult, leült a festőszékére, folytatta a festményét, és meg­történt a csoda. Megszűnt a világ körülötte, és engem is elfelejtett. Ott álltam tőle négy-öt méterre, és nem mer­tem levegőt venni, nehogy recsegjen a padló, mert nekem végem van – mesélte Vetró András, aki egy órán át állt mozdulatlanul, mire a művész fásult arccal hát­rafordult, és azt kérdezte: „Te még itt vagy?”

Puhalelkű kőfaragók

Bocskay Vince Kós András szob­rászművész hatását is említette, mondván, hogy a szobrásztanszéket vezető Kós­tól tanulta meg, hogyan kell elkezdeni egy szobrot és hozzáállni az alkotáshoz.
– Ő volt az én mesterem, amit a szakmámban tudok és használok, tőle tanultam meg. Abból pedig, amit tőle tanultam, semmi nem évült el – hangsúlyozta Bocskay Vince.
– Volt még egy csodála­tos tanárunk, Szervátiusz Jenő bácsi, aki hihetetlenül drága és kedves ember volt, öröm volt vele tanulni – folytatta Márton Árpád. – Egyszer portrét min­táztunk, s így magyarázta el: Na, fiți atenți, astăzi facem un cap mare (…) prima dată facem un henger. Asta va fi gâtul. Mai, de mai, de parte facem capul, o să fie, ca un ou mare. Cum sunt gata, cu ou și cu nyak, facem formele mare (…) atunci luați mintázófa, alja lapos, faceți două gaură stânga și dreapta, luați lutul, faceți două globuri, puneți sus și gata ochi” – emlékezett Márton, be­­zárva a Vetró András által „szellemidézésnek” nevezett eseményt.