– Mondhatni, évente je­lennek meg újabb verses­kötetei, idén pedig kiadták A nem létező ország cí­mű prózakötetét. Ho­gyan illesz­kedik az írás a minden­nap­jaiba?

– Engem nyilván többen ismernek politikusként, mint költőként, annak ellenére, hogy ma már nem veszek részt a napi politikában. Na­gyon sokan évtizedekig po­litikusként ismertek, pedig nekem az eredeti hivatásom az irodalom. Magyar–francia szakot végeztem Kolozsváron, és első verseskönyvem már végzős egyetemista korom­ban megjelent. Azután is rendszeresen közöltem ver­seket, irodalomkritikát és ta­nulmányokat is, mert ne­kem ez a tulajdonképpeni mes­terségem. Aztán 1989 után én is politikus lettem, és volt egy hosszú időszak, amikor nem írtam semmilyen szépirodalmi szöveget, sem tanulmányt. Bő tíz év telt el úgy, hogy politi­kai nyilatkozatokat vetettem csak papírra, utána pedig meg­­próbáltam visszatérni az eredeti hivatásomhoz, és az, hogy mostanában elég so­kat közlök, nem meglepő. Egyrészt azt gondolom, hogy egy alkotónak nap mint nap foglalkoznia kell a hivatásá­val – nem úgy, hogy naponta létrehozzon valamit, ez túlzás, de ez is olyan, mint minden más mesterség: folyamatosan gyakorolni kell. Másrészt – ezt némi öniróniával mondom – nekem be kell pótolnom azt az időszakot, amelyet kihagytam. Tehát nap mint nap foglalkozom az irodalommal. Nem írok mindennap, de olvasok és fi­gyelek arra, hogyan alakul az irodalmi élet. Nemcsak a költészetre, hanem a prózára is figyelek, hiszen én is írok prózát, a budapesti Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg az említett, rövidprózákat tartalmazó könyvem.

– Van oka a versről prózára való váltásnak?

– Mindig is szerettem idő­ről időre változtatni az addigi stí­lusomon, az addigi formán. Hosszú időn át szürrealista szabadverseket írtam, aztán egészen más hangra találtam, írtam nagyon kötött formájú szonetteket, és most is váltom a formát. Remélem, hogy azért felismerhető, hogy ez is én vagyok.

– Végletek közötti átjárás ez a stílus- és formabeli vál­tás? A líra és a próza, illetve a szabadvers és a szonett is te­kinthető egymás ellentétének.

– Ezek a formák, kifeje­zésmódok nem cserélhetők föl egymással. Más szóval: azt, amit szabadversben kell megírni, azt nem lehet meg­írni szonettben, és fordítva. A szonett a legkötöttebb vers­forma, mert nemcsak a rit­musa, hanem a hosszúsága is adott. Ez esetben az a kihívás, hogy a zárt formában el tudjuk-e mondani azt, amit akarunk, vagy fel tud­juk-e mutatni a saját sza­badságunkat. Ha ha­son­latokkal kellene élni, azt mon­danám, hogy a szonett olyan, mint egy körülzárt kert, amelyben benne van minden, ami a természetben van, és ebben a behatárolt térben kell fellelnünk a ter­mészetet ma­gát. Ehhez ké­pest a szabadvers – ugyan­csak hasonlatot hasz­nálva – burjánzó, dús erdő le­het­ne. Végül is a kötött forma arról szól, hogy egy létező formában próbáljuk önma­gu­nkat megtalálni, a kötetlen formának pedig az a lényege, hogy mi magunk alakítjuk a formát is. 

– És a rövidpróza?

– Régen nem nagyon írtam szépirodalmi prózát. Esszét, tanulmányt igen, de úgy éreztem, hogy ez a forma nem nekem való. Az utóbbi időben viszont rövid tárcanovellá­kat írtam, de ezekben is ke­verednek az esszé- és me­moárelemek, illetve maga a széppróza. Szeretem ezt a formát, de nem gondolom, hogy át fogok állni erre.

– Az előbb említette, hogy időről időre szereti változtatni a stílust, formát. Ezzel kap­csolatban kérdezném: mi vál­tozik gyorsabban, az alko­tá­sok, vagy maga a költő?

– Mi szívesen gondoljuk magunkról, hogy nem változ­tunk, és ugyanazok vagyunk, mint ezelőtt tíz, húsz vagy akár ötven évvel, de ez nem így van. Én sokat változtam csak azáltal, hogy egészen más pályán mozogtam, és egé­szen más kihívásokkal kellett szembenéznem, más problémákat kellett megol­danom. Egyébként azért is érdekes ez a kérdés, mert maga a vers is változik, hiszen nem lehet úgy írni, mint ahogyan Arany János vagy Ady Endre, Pilinszky János vagy Weöres Sándor tette. Viszont emberi lényegünk nem változik, és a költészeté sem. A leghétköznapibb lát­ványt is új módon próbáljuk megközelíteni, valami mást próbálunk mondani arról, amit egyébként mindannyian ismerünk. A költészetnek vé­gül is ez a funkciója: másképpen megközelíteni valamit, vagy ahogyan mondani szoktam, egy másik bejáratot találni ugyan­ahhoz a házhoz. Persze hogy másfajta verset írok, mint ezelőtt ötven évvel, de úgy gondolom, hogy a verseim kevesebbet változtak, mint én. Ma sem akarok mást, ma sem látom másképpen a költészetet, mint egészen fiatalon.

– Mi foglalkoztatja? Akár írás­ban, akár olvasmá­nyai­ban?

– Az olvasmányokat te­kint­ve már-már mindenevő va­gyok, és szerintem, akinek hivatása az irodalom, az többé-kevésbé az. Szívesen ol­vasok mindenféle műfajban, de ma már jobban érdekel a dokumentum, mint a fikció. Sok történelmet, emlékiratot, dokumentumprózát olvasok, akár elemzéseket, elméletet is, mert olyan gyorsan változó világban élünk, és annyi kér­dőjel van körülöttünk – merre tart a világ, merre tartunk mi? –, hogy nemcsak a ma létre­jövő irodalomban, hanem a múltban is keresni kell a vá­laszokat. Jobban kellene is­mernünk a történelmünket. Úgy érzem, nem vontunk le kellő tanulságokat be­lőle. Ilyen szempontból az én érdeklő­­dé­si köröm is változott, de egy dolog vál­tozatlan: legszí­vesebben még mindig verset olvasok. Nem garmadával, nem órákon át, hanem mindennap egy keveset, folyóiratokból, on­line is. Szóval én nem vá­lasztom szét a közéletet és a magánéletet, az irodalmat és a dokumentumot.

– És mi az, ami versbe való?

– Minden, ami az életünkhöz tartozik. Akár a közélet, akár a politika, és persze mindenféle egyéni gondunk, érzésünk, vi­szonyunk beletartozik a köl­tészetbe. Minden attól függ, hogyan tudjuk ezt megírni úgy, hogy vers legyen, és ne újságcikk.

– Ír publicisztikát is, hozzászól közéleti történé­sek­hez, és egy korábbi interjúban azt mondta, hogy közösségként is többet kellene foglalkoznunk közéleti történésekkel, többet kellene ezekről beszélni. Miért gondolja így? 

– Sokszor mondják azt, hogy egy futball­mérkőzésen a néző ne szóljon bele, hogy a játékosok hogyan rúgják a labdát, de a politika nem né­­-
hány futballistának az el­foglaltsága, hanem mind­annyiunk életére kihat. És ami mindannyiunk életére ha­tással van, arról nekünk kötelességünk véleményt mon­dani, különösen akkor, ha valamivel nem értünk egyet. Azt én bűnös dolognak tartom, amit itt-ott hallani, hogy mindenki foglalkozzon a saját dolgával. A politikáról véleményt kell mondani – már akinek van véleménye. Annál is inkább, mert ez ellenőr­zést jelent. Nem veszünk részt a politikai cselekvésben, nem mi hozzuk meg a dön­téseket, de azzal, hogy el­mondjuk, hogy ez jó vagy rossz, ellenőrizzük, hogy mit tesznek a politikusok, mert ismétlem: amit tesznek, az a mi életünkre is kihat. Ilyen szándékkal írok publicisztikát továbbra is, most már inkább kívülről szemlélve azt, amit korábban én magam is mű­veltem. Akinek véleménye van, nem szabad elhallgatnia. Sosem volna szabad kitöl­tetlen csekket adnunk a poli­tikusoknak.